2017.11.01. 18:36

„Mind félünk a haláltól”

Miskolc - A szakember szerint nincs benne a kultúránkban a gyásszal való foglalkozás.

Ezekben a napokban elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Virágot, mécsest viszünk a temetőbe, felidézzük az elhunyt rokonunkkal, ismerősünkkel töltött szép napokat, éveket. Elveszíteni valakit fájdalommal jár, néha nem is tudunk megbirkózni az érzéssel. De van-e segítség? – kérdeztük Molnár Erzsébet mentálhigiénikus és gyászterapeutától, aki jelezte: Miskolcon a Hospice Alapítvány működtet egy gyászcsoportot az intézményükben elhunyt hozzátartozók számára.

Egy év kell

– Azonban ezt elég nehéz megszervezni, mert sokan bizalmatlanok, nem szívesen nyílnak meg más emberek előtt. Ugyanakkor, akik tagjai voltak a gyászcsoportnak, reményteljesen számoltak be az ott eltöltött időről. A csoporthoz a gyász 2.–3. hónapja után érdemes csatlakozni, hogy a gyászfolyamat akkut fázisán túl legyen a gyászoló, de még egy éven belül. Mert tudjuk, hogy körülbelül egy év a normál gyászfolyamat ideje, amíg megél az ember minden ünnepet: névnapot, házassági évfordulót, karácsonyt a szeretett személy nélkül. A gyászcsoport abban segít, hogy az illető megtapasztalja: nincs egyedül a nagy fájdalmával. Mert nagyon sokan úgy érzik, ez csak velük történhet meg, és így kirekesztődnek a közösségből.

A csoportban azonban megtapasztalja azt az élményt, hogy mások is ugyanúgy küszködnek, mások is ugyanúgy szenvednek – világított rá a szakember.

Hangsúlyozta: nagy probléma, hogy nincs benne a kultúránkban a gyásszal való foglalkozás, mert ez is tabutémának számít. Már elveszítettük azt az életformát, amikor a gyász, mint természetes életforma jelen volt az életünkben. Például a kisgyerekek régen ott szaladgáltak az otthon felravatalozott halott körül, tehát az életük része volt. Természetesen nem kell mindennap ezzel foglalkozni, de néha szembe kell nézni vele, hogy sajnos az élet az véges. Ehelyett naponta halljuk, hogy vedd meg ezt vagy azt a terméket, mert ettől leszel boldog, szebb és fiatal, tehát még az öregségtől is félünk, nemhogy a haláltól, sorolta Molnár Erzsébet.

Beszélni kell róla

Elmondta azt is, a halálról a gyerekeknek is beszélnünk kellene, hiszen az az élet része. Körülbelül 9 éves korra tehető a személyiségfejlődés során, amikor egy gyerek megérti, képes elfogadni, hogy valami lezárul, végleges, visszafordíthatatlan. Kilencéves kor előtt a gyerekek az alváshoz hasonlítják a halált, mivel a fizikai megtestesülése hasonló: lehunyt szem, mozdulatlan fekvés. Ugyanakkor a mesékben is ott van a meghalás ténye. Vagy elveszítheti a gyerek a kutyáját, macskáját, az is gyászreakciót vált ki. Erről mind lehet úgy beszélni a gyerekkel, hogy ami él és mozog, az nem örök és végtelen, tehát az élet sem az, hívta fel a figyelmet a szakember.

– Vigyük el a gyermeket a temetésre, a 3–4 évest is! – tanácsolja. – Persze előtte mondjuk el neki, hogy mi fog ott történni, miért történik, és mi a lényege az eseménynek. Fontos, hogy őszinték legyünk a gyerekekkel, mert ha titkolózunk, akkor is érzi, hogy valami megváltozott, a családtagok szomorúak, keveset beszélnek, és felmerül benne a kérdés, ez miért történik. Tehát el kell neki mondani, hogy valaki meghalt, mert egyébként úgy érzi, kirekesztik őt a családi miliőből – világított rá Molnár Erzsébet.

- Hegyi Erika -

Ha nem sikerül feldolgozni

Nem mindenkinek sikerül a gyászfeldolgozás. Erről is kérdeztük a szakembert. Mint fogalmazott, ha valaki a gyászeset megtörténte után még egy év múlva is mindennap kijár a temetőbe, ha nem tudja levenni a fekete ruhát, az asztalnál megterít az elhunyt részére, senkit nem enged arra a székre ülni, ahol az elvesztett személy ült, vagy hangokat hall, arról vizionál, hogy az elhunyt személy beszél hozzá, vagy valóságos oltárfalat épít otthon szerette emlékére, sőt még az urnáját is hazaviszi, akkor valószínűleg megrekedt a gyászfeldolgozás folyamata. Ebben az esetben érdemes szakember segítségét kérni. Molnár Erzsébet hozzátette: ha valaki gyakran álmodik az elhunyttal, az más kategória, de az sem baj, ha soha nem álmodik vele.