Dudi néni a gyerekek között él, és büszke az osztályára

Miskolc – Jó napot kívánok! Dudás Károlynét keressük. – Kit? – kérdez vissza a fehér köpenyes hölgy.

„Ha keres valaki, nem úgy keresnek, hogy Dudás Károlyné, hanem úgy, hogy Dudi, a gyerekeknek Dudi néni” – mondja nem sokkal később Dudás Károlyné mosolyogva a főnővéri szobában.

A mai napig is nővérke vagyok, nagyon szeretem a szakmámat." Dudás Károlyné

„42 éve vagyok gyermek­ápoló, osztályvezető főnővérként pedig 1989-től dolgozom a gyermekrehabilitációs osztályon” – emlékszik.

„1975-ben egy véletlen folytán kerültem az egészségügybe. Érettségi után mindenféleképpen dolgozni szerettem volna. Leendő férjemmel a Csabai kapui gyerekosztály előtt sétáltunk. A nővérkék levegőztették a gyerekeket, vidámak voltak, bementünk megkérdezni, hogy van-e felvétel. Volt, és ’75. augusztus elsején elkezdtem ott dolgozni. Iskolába jártam, csecsemő- és gyermek­ápoló képesítést szereztem, majd 1976-ban a GYEK átadásakor, a megyei kórház gyerek-intenzívosztályán folytattam munkámat. Miután megszületett a kislányom, mindenképpen egy műszakos állást szerettem volna, így kerültem 1982-ben a rehabilitációs osztályra, ahol fizikoterápiás asszisztensként és Peja Márta professzor asszony asszisztenseként dolgoztam tovább. Ő kért fel, és a képesítés megszerzése után 1989-ben osztályvezető ápoló lettem.”

Szeretetből

„Ezt a munkát nagy szeretetből, jó szakmai tudással, empátiával, a betegek iránti alázattal lehet csak végezni. Azokkal, akikkel elkezdtem dolgozni, a mai napig jó barátságban vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ezt a hivatást választottam, arra, hogy nővérke vagyok. Nagyon szeretem a szakmámat. Úgy érzem, nagy szerepem van abban, hogy az ápolónők körében nincs elvándorlás az osztályon, egy stabil, jó kollektívát sikerült kialakítani az ápolói csoportban. A rehabilitációs osztályon mérhetetlen empá­tiára és türelemre van szükség. Nem napok alatt gyógyulnak meg a gyerekek, hanem heteket-hónapokat, hosszú éveket töltenek itt. A mi dolgunk a gyógyításon kívül, hogy késztessük őket a gyógyulásra. Attól függetlenül, hogy főnővér a beosztásom, amikor szükség van, aktívan részt veszek a napi ápolási munkában. Ott élek köztük.”

„Büszke vagyok arra, hogy a mi osztályunkon nincs nővérhiány­­ – talán ebben nekem is nagy szerepem van. Aki eljön ide dolgozni, szívesen marad, a fiatalok is (a próbaidő után is). Szerencsére nálunk az elmúlt 35 évben nem volt megoldatlan ápolói hiány. Nézze el, nővérkét szeretek mondani, nem azt, hogy ápolónő. Nem tudom, miért.”

„Ami más, mint, mondjuk, három évtizede, az az, hogy felépült a szép, új nappali ellátásos épületünk a mai kornak megfelelő foglalkoztatószobákkal, tankonyhával és felszerelésekkel, járást segítő eszközökkel és egyéb rehabilitációt könnyítő eszközzel. A nővéri munka megkönnyítésére betegemelők, fürdetőszékek állnak rendelkezésre, ami könnyebbé teszi a munkát. Mindemellett folyamatos továbbképzési lehetőségek vannak, így szakmailag bárki képezheti magát. Szeretjük a nálunk gyógyuló gyerekeket, mindent megteszünk értük az osztályon, és ennek eredménye van. Öröm nézni a gyerekek hálás mosolyát, a szülők elégedettségét. Együtt örülünk az eredményeknek, az első lépések megtételének. Voltak-e nehéz napjaim? Voltak, de igazán! Ha volt is, másnapra elmúlt. Ha biztos a családi háttér, ha otthon is segítik, elismerik a munkát, akkor nincs baj. Ez nekem megadatott.”

- Juhász-Léhi István -

Marci, az unokája tölti fel

„Lányom családjában, az unokámmal töltődök fel. Viktória 1979-ben született, Miskolcon élnek ők is. Mindennap megyek hozzájuk. Az igazi életelixírem a 9 éves Marci unokám, aki aztán feltölt engem a munkán kívül. Hobbi? Járok tornázni, jógázni. Azt lehet mondani, hogy aktív életet élek, a kolléganőimmel bármilyen kirándulásra szívesen megyek” – árulja el a 61 éves Dudás Károlyné.