2017.08.26. 12:38

„A mi utunk nem valaminek a másolása”

Miskolc - Évadkezdés a színházban – tessék figyelni a hullámlovasokat. - interjú Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával.

„Nagyon nagy az elvárás, amit a saját munkánkkal teremtettünk, és az is következik ebből: itt nem szabad megállni.” A Miskolci Nemzeti Színház új évadát nyitó direktori beszéd arra hívta fel a társulat figyelmét, hogy a kiváló minőség is meghaladható. Lehet jobb a jobb. De hogyan? Béres Attila igazgatóval beszélgettünk.

Az előző évadunk engem is meglepett a minőségével." Béres Attila

Hallottam, ahogyan az évadnyitón az igazán jó szörfösökkel példálózott, akik képesek hullámhegyről hullámhegyre lovagolni anélkül, hogy alászállnának. Tetszetős ez a képes beszéd, bár alighanem segítségre szorulunk a megértésében: mi az értelme hasonló teljesítményre kérni a színészeket? Valóban olyan a hazai színház, mint a háborgó tenger?

Béres Attila: Igazából az történt, hogy az egyik vezető hírportál a címsorában együtt emlegette a két meghatározó művészszínházzal – az Örkénnyel és a Katonával – Miskolcot. Az ok, hogy a mi egyik előadásunk, Rusznyák Gábor Kivilágos kivirradtigja is esélyes a kritikusok díjára. Nem tudok rá jó választ, hogy általában mi értelme színházat csinálni, de amit ezt olvasva érzek, arról szól: van értelme. Őszintén mondom, az előző évadunk engem is meglepett a minőségével. Valóban, kiemelkedő teljesítmény a Kivilágos kivirradtig. De sok olyan előadásunk volt még, amiből máskor és máshol egyetlen egy is emlékezetessé tesz egy egész szezont. Hihetetlen odaadással készült mindegyik. Nagyon nagy az elvárás, amit a saját munkánkkal teremtettünk, és az is következik ebből: itt nem szabad megállni. Nem lehet engednünk a megelégedettségnek. Úgy mondom ezt, hogy közben nem tudom, van-e a kollégáim között egy is olyan, aki megelégszik ennyivel, és nem az hajtja, hogy még tovább jussunk. De, talán helyesebb a megelégedettség helyett azt mondanom, hogy megpihennünk nem szabad. Ha egy sportoló a százméteres távot 9,8 másodperc alatt futja, akkor kell a legtöbbet dolgoznia azért, hogy 9,7 alatt is képes legyen teljesíteni.

Komolyan hisz benne, hogy ezek és így összevethető teljesítmények?

Béres Attila: Igen.

Hogyan fokozhat egy színész? Lehet jobb Othello, mint amilyen Hamlet volt?

Béres Attila: Nem. Nyilván nem így. Azt a munkamorált, amit az elmúlt másfél-két évben közösen képviseltünk, ahogyan megküzdöttünk egy-egy szerepért, egy-egy előadásért – ezt kellene az idei évadra is átvezetnünk. Nem azt, hogy legyél jobb Othello, mint amilyen Hamlet voltál, de ne felejtsd azokat a tapasztalatokat, amiket már megszereztél Hamletként. Maradj pofátlan, ne add fel a bátorságot, a meg nem alkuvást, ami már megvolt, mire megszületett az előadás. Az évad. Ne engedj a nyitottságodból. Sokszor megesik velünk, amikor már túl sokáig harcoltunk valamiért, hogy végül csak annyit értünk el, mindenfelől olyan szorosan és áthatolhatatlanul vesznek körül bennünket a falak, ami miatt mozdulni is képtelenség. Legyintünk ilyenkor: majd csak lesz valamilyen az a díszlet, az a jelenet, az a szerep. De pont azt mondom, hogy ebbe nem szabad beletörődni, le kell bontani a falakat és tovább kell lépni. Ehhez nagyon-nagyon bátraknak kell lennünk. Ugyanolyannak, mint amilyenek már voltunk. Vagy még inkább. Mindig van hová továbblépni.

Hogy ne a gravitáció legyen az erősebb.

Béres Attila: Ne a tehetetlenségi erő. Ez a színház sokkal nagyobb annál, mintsem hogy a művészi programunkat önmagunkban végig tudjuk vezetni – nem nálam, és nem a rendezőtársaimnál van a siker kulcsa. A csapaton múlik. A színészeken, a zenészeken, a táncosokon, a díszítőkön. És nem az a cél, hogy az új előadások olyanok legyenek, mint a régiek. Az Ahogy tetszik ne olyan legyen, mint a Kivilágos kivirradtig. Hanem mint az Ahogy tetszik. Annak is a legjobb. A Marica grófnő ne a Viktóriához legyen mérhető. Hanem legyen a legjobb Marica grófnő. A minőség, amit öt éve próbálunk képviselni, meglegyen. Hogy nem adjuk olcsón, mert nem ér eladni magunkat. Hogy próbáljuk megtartani, ami jellemző ránk. Hogy sikerül-e – csak azt érzem, dolgozik bennem a félsz az új évad miatt.

Mitől fél? Ez szenzibilis pálya, ha másik irányt vesz, akkor sem tudhatja, hogy az a rosszabb. Lehet, egyszerűen más.

Béres Attila: Egyetértek, de szeretném elkerülni, hogy a gravitáció győzzön, hogy lerántsa a szörfdeszkánkat a nehézkedés. Annál szabadabbak és – remélem – kreatívabbak vagyunk. Öt év nem múlik el nyomtalanul az emberben.

Önben milyen nyomokat hagyott?

Béres Attila: Igazán jó értelemben véve, lehet dolgozni. Nem kell sietni, még ha két hét van a premierig, akkor sem őrülsz meg tőle. Állandóan van időd keresgélni, jobb és még jobb megoldásokat.

A miskolcit az egyik legjobb hazai színházként emlegetik, de ön szerint úgy pontos, hogy az „egyik legjobb” és „a legjobb” között van a helye. Én ezt úgy értettem, hogy felfelé lóg ki a legjobbak közül. Ha tényleg megnevezhető a legjobb, és reális cél, hogy ez a társulat legyen az, mi hiányzik hozzá?

Béres Attila: Az ember mond ilyet, a pillanat hevében, de valójában nem lehet meghatározni, hogy mi a legjobb. Alapvető ismérvek vannak, minden színház számára. Számunkra is. Például: van-e közönsége annak, amit csinálunk. Nem árulok zsákbamacskát: a nézőszám fontos, és nemcsak statisztikai elemként. Valóban nincs lényegesebb annál, mint hogy estéről estére úgy legyen tele a ház, hogy nem kötünk kompromisszumot, nem a könnyű megoldásokkal aratunk sikert, hanem tovább kísérletezünk. Ha megkeressük azokat a történeteket, gondolatokat, amelyek segítenek a mélyére hatolni. Az is sokat elárul róla, hogy hol tartunk, amikor elmegyek a Színművészeti Egyetemre, hogy diákokat hívjak hozzánk. Megpróbálom megszólítani, akiket a legjobbnak tartok, és őket nyilván mások is hívják, de mégis nekem mondanak igent. Mi lenne ennél árulkodóbb rólunk, mint amikor egy fiatal ember számára a mi színházunk jelenti a jövőt. Ez többet ér, mint megannyi díj, mert az csak a pillanatnak szóló értékelés. De ez! Ez, a jövőre figyelő tekintet. Az egyetemistának nemcsak az számít, hogy pénzt keressen, hanem hogy mit tud még tovább tanulni, hová tud majd fejlődni. Hogyan lesz a most következő tapasztalatoknak köszönhetően végül színész belőle. Minket választ, mert bennünk látja a szakmaiság garanciáját.

De mi az ön ambíciója ebben? Beszélne egyáltalán róla, ha nem szeretné, hogy a jobbaknál is jobb legyen?

Béres Attila: Ki tudja, melyik a legjobb színház. A szakmában él a nosztalgia, beszélnek a Kaposvár-szindrómáról, mennyire meghatározta a hazai színház fejlődését az a társulat. Én, tisztelve a múltat, nem akarok a követőjük lenni. A miénknek Miskolc-szindrómának kell lennie. A mi utunk nem valaminek a másolása. Saját út.

Lelkesítő beszédet mond az évadnyitón: „itt a zászló, gyertek utánam”, van csapata, amelyik követi, együtt megtalált minőséget képviselnek – mi jelöli még ki ezt a közös útjukat?

Béres Attila: Az a gondolkodás, amellyel a rendelkezésünkre álló színházi tereket hasznosítani próbáljuk. A színész számára fontos, hogy ne mindig ugyanolyan legyen, ne szoruljon skatulyákba. A műsorpolitikánk megadja a számukra is a sokszínűség felfedezésének és megélésének a lehetőségét, miközben szavatolja az élmény változatosságát a közönség számára. A nagyszínházban a minőségi szórakoztató és klasszikus előadásainkat nézhetik meg, a Kamaraszínház jellemzője a művészszínházi felfogás, a közös gondolkodásra késztető költői realizmus. A Játékszín a tartalmi vagy formai eszközökkel való kísérletezés terepe.

Azt mondja: közös gondolkodás. Miről?

Béres Attila: A máról. Ezt szavakra lefordítani azért nehéz, mert elveszi az előadás elől a befogadás élményét.

- Bujdos Attila -

Névjegy: Béres Attila

Magyar rendező, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.

Marosvásárhelyen született 1971-ben, édesapja dr. Béres András filozófus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora, rektora. Matematikusként végzett Kolozsvárott a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanult színész szakon. 1999-ben Budapestre költözött, s 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, Babarczy László osztályában.

A diploma megszerzése után Egerben volt rendező, majd a Pécsi Nemzeti Színházban, ezt követően 2006-tól a Budapesti Operettszínház főrendezője lett. Rendezett továbbá Kecskeméten, Szombathelyen, a Thália Színházban, a budapesti Nemzetiben, a szegedi Szabadtérin, Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, Oroszországban és az Egyesült Államokban is.

2012-től a Miskolci Nemzeti Színház rendezője, a színház művészeti gondolkodását meghatározó művészeti tanács tagja.

2015 júniusától a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.

Felesége Ari-Nagy Barbara, az Örkény Színház dramaturgja.