Fitzcarraldo

Húzza át a gőzhajót a hegyen – képzeljük el Klaus Kinskit, elképzelnünk sem kell, ott van az egész, a filmen: Fitzcarraldo, ahogy Werner Herzog 1982-es mozijában operát álmodik az őserdőbe, legyen hol énekelnie Enrico Carusónak. Bujdos Attila írása.

Megvan az összes szent őrület, egyetlen tökéletes képben, végül mindegy is, miért a küzdés maga, hitből, meggyőződésből dacolni bármivel, természettel, törvénnyel, beláthatatlanul hatalmas erőkkel, beleszakadni valamibe, valami lehetőségért. Legyen jobb. És ha, akkor már ne csak tessék-lássék.

Tűnődünk, pontosan hogyan érthették, nekirohanva az ismeretlennek, mindjárt a legelején, hogy a zene várost épít."

És akkor jobb lesz. Vagy nem lesz jobb. Kinek, hogy. Ez is, min múlik. Például jobb lesz, de nem számít. Nem ez számít. Van Caruso, eszményi szépségű tiszta hang. Csak éppen nem lehet ott élni. Lehet, de nincs miért. Van miért, az embernek még sincs maradása.

Értelmes cél, fénytörésben. Hogy mitől nyer értelmet a cél. Mondhatjuk-e, hogy értelmetlen, ha valakinek eléggé fontos hozzá, hogy űzze, és űzze, és űzze. Ha valakinek ez az egyetlen lap, amire mindent feltesz.

Szó szerint.

Jut eszünkbe gyakran a Koltai Tamástól ránk hagyott mondat, amivel a néhai színikritikus ugyanabba a gondolatba zárta Fitzcarraldót és a miskolci operafesztivál alapítóit, Hegyi Árpád Jutocsát, Müller Péter Sziámit, Kesselyák Gergelyt. Mindannyiszor rábólintunk, és a tisztelettel adózás is ott van a mozdulatban, szinte főhajtásban: az álmodás, a vállalás nagysága, az elszánás, a teremtés tényleg megokolja a párhuzamot.

Tűnődünk felette, pontosan hogyan érthették, nekirohanva az ismeretlennek, mindjárt a legelején, hogy a zene várost épít. Mennyi a kockázatokkal nem számoló magabiztosság, és mennyi az ismeretlen, a tervvel szembeni elvárás bizonytalanságán átsütő reménység a jelmondatukban – lehet így, és lehet akárhogy, de akkor már mindenkinek jobb, ha így lesz. Legyen így, épüljön a város. Történjen, valami. És akkor mit tehet hozzá az opera a maga reményeit kereső, a jövője felé általában csak kérdésekkel közelítő (ha, ugyan) Miskolchoz. Arculat épül, imázs, a művészet díszletekkel fedi a városépítés korábbi kudarcait, paraván a rozsdaövezet elé, ne is lássuk, vagy új esély – figyeljük: a rá rakodó sokféle gondolatból lesz-e valami új értelem, közös haszon, vagy minden akarás, amit az operafesztivál jelenthet, széttart, ezerfelé.

Tetszik, nem tetszik, tetszik: teljesen normális. Elfogadtuk, hogy van, létezik tehát a számunkra is. Mindig más alakban. Felismerjük még benne azt a régi hajót?

Látjuk egyébként, milyen ez: ennyi idő elég megérteni, a művészet nem távoli és érthetetlen, hát, hiszen közel hozható. Az idegenség érzése amúgy sem öröktől és nem örökké való, az ellenállás, ha és ahol volt, legyűrhető. Talán elég csak megértenünk, értünk is történik. Élmény magunkra ismerünk általa, amikor sikerült. Magas művészet, benne a magány általános, mindenkire érvényes és talán igaz problémája, ahogy a Kékszakállú visszatartaná Juditot, és mennyire mást értünk meg belőle, amikor Bartók Béla operáját Kovalik Balázs rendezi, vagy amikor Alföldi Róbert.

Látjuk, erős a törekvése beleépülni a városba, tereket hódítani, barokk operával az elhagyott fűtőművet, Puccinivel az Avast, Bizet-vel a belvárost, a várat.

Látjuk a következetességét, hogy a helyen túlmutató célként, velünk és általunk bizonyítsa, a meghaladottnak gondolt műfaj életképességét, mi több, népszerűségét, szinte szükségességét. És belegondolunk ebbe is: igaz, nem igaz. Lehetséges, nem lehetséges. Biztosan jó, biztosan jó-e hajót áthúzva hegyen, tartani valahová, akkor is, ha már ott vagyunk valahol.

- Bujdos Attila -