Éljen a szabadidő!

Május elseje olyan, mint az állatorvosi ló az ünnepeink sorában, már legalábbis abban az értelemben, hogy mi minden tapad és nem tapad hozzá a köztudatban, ki minek látja és nem látja, érzi és nem érzi. Azért ez nem olyan, mint amikor azon röhögünk kínunkban, hogy az utcán megállított járókelő nem tudja, kik is voltak az aradi vértanúk, vagy hogy mit is ünneplünk pontosan augusztus huszadikán, nem beszélve a különféle történelmi nevekről és hősökről. Kiss László írása.

A munka ünnepe – mondjuk, miközben hiányzó munkásokat keresünk lámpással jelenleg az országban."

Azért nem ilyen a május elseje, mert nem része a magyar történelem legismertebb és legátélhetőbb klasszikus történelmi viharainak. Viszont nem is olyan, mint 1956, amelyhez még most rengeteg embert személyes emléke, családi tragédiája, de minimum nézetrendszere köt így vagy úgy. Túl közel van még. De hol van május elseje?

A munka ünnepe – mondjuk, miközben hiányzó munkásokat keresünk lámpással jelenleg az országban. És egyáltalán: ki a munkás? Az a CNC esztergályos, aki egy üvegfülkében számítógépet vezérel teljesen önállóan egy sok száz milliós turbina részegységet megmunkálva? Vagy aki számítógépes kódoló szakember, voltaképp részfeladatokat old meg napi x órában. Vagy aki egy butik pultja mögött ácsorog éhbérért, végeérhetetlen műszakokban?

Ha ők nem, akkor maradnának azok, akik még mindig, a szó képletes értelmében ütik a vasat valahol? Markolják a lapátnyelet, a csákányt, a vödör fülét. De akkor az a nővér, aki magatehetetlen betegeket gondoz, emel, mosdat, etet, akkor ő ugye nem munkás? Azt lehetne mondani, hogy csak az a munkás, aki egy gyártósor mellett kapkodja a kapszlit, József Attila szavaival élve? Avagy az, akinek nem kell képzettség ahhoz, amit csinál, csak kicsi értelem és fizikai erő? Egy távközlési és elektronikus hálózatépítő cég tulajdonosa mondja, hogy az egyik legértékesebb munkatárstípus náluk, akit meg is becsülnek, az a profi árokásó ember. Ugyanis a közműdzsungelben úgy lefektetni egy nagyon drága optikai kábelt, hogy ott géppel nem lehet dolgozni, csak kézzel, felismerni, mi micsoda a földben, aminek nyoma sincs a közműtérképen – na oda nem lehet akárkit állítani.

Zavaros ez az egész rendesen, ami abból a kínlódásból is látszik, ahogy próbálják különféle szakmák felé terelni a gyerekeket. Egy képzőcég vezetője mondja, hogy mennyit vergődnek a rábeszéléssel, de a vége mindig az, hogy valami irodai munka nem lehetne? – kérdik a szülők, meg a gyerek is. No és hogy még tovább zavarosítsam a képet, ha egy kicsit messzebbre tekintünk és olvasgatunk ezt azt, kiderül: abban minden elemzés összevág, munkahelyek millióit fogja a robotizáció kiütni a jövőben a világon, így nálunk is. Csak egy pici példa, ami nem is az üsd a vasat világából van: a multilánc raktárában az interneten megrendelt holmikat kis raktárrobotok pakolják össze, már most.

Persze május elseje nem csak ilyen üres filozofálás, hanem sör, lufi, körhinta, pártsátorok, gulyásfőzés, foci a zöldben az első lábtörésig. Egy szabadnap. Na és ez az, amiben viszont mindannyian munkások vagyunk és maradunk is. Abban, hogy – miként mondani szokás – nincs rossz idő meg jó idő. Csak kétféle idő van. Szabadidő meg munkaidő.

- Kiss László -