Hol vagy?

Hatalmas hó esett a napokban. Mindent betakart. Utat, házat, szántóföldet. A temető csendje is mélyebb lett. Fehér dunnájába zárta a zokogások árját, amelyek ott köröztek egy ifjú friss sírhantja felett. A fagyott földet mozgatni nehézkes, csákányok és megfeszített izmok együttes akarata kell, hogy sikerüljön. De a hó most puhán, finoman szitált be mindent. Csak hordta egymásra a rétegeket, miközben az égi zsákokat nem győzték odafenn nyitogatni. Az irdatlan mennyiség feletti nemtetszését a főporlasztó többszöri leállással juttatta kifejezésre. Mennyi még? – kérdezgették a mennyország meteorológián. Szalay László Pál írása.

Feledéssel kezdeni egy évet. Nem lendülettel, hanem erős fékezéssel, hogy megtartsuk magunkat a szédülettől. Mindig nagy reménységek születtek a keblemben, amikor egy új esztendő szűk palacknyakát óvatosan felpattintottuk és engedtük tovafutni a januári napokat, ahogy a kecses pezsgőspohár külső oldalán a felesleg távozott. Bőségét éreztük az időnek. Tobzódtunk benne. Lehet lassan élni, lustán kortyolni a delet, komótosan majszolni az estét, nem komolyan venni a hajnali kakasszót. Nem gondoltuk, hogy a kezdet lehet vég.

De mégis előfordul, hogy megtörténik. Tiltakozik minden porcikánk. Az értelmünk nem akarja ismerni ezt a szót: halál. Úgy talán, hogy valahol távol, egy másik városban, országban, de sokkal inkább egy másik galaxisban. Ne közöttünk arasson. Persze szükséges és elkerülhetetlen, de sok a kérdőjel. Testünk valamennyi részéről lemondanánk, bármilyen szörnyűséges büntetést magunkra vállalnánk, kolostorba vonulnánk, és cellánkat imákkal tömnénk ki egy ezredéven át, ha volna visszaút. De nincs. Elvégeztetett. A szeretett személy földi porhüvelye alkalmatlanná vált a továbbutazásra. Más formát öltött, aminek nem földi kilométerek és emberöltők, hanem csillagvilágok és az örökkévalóság szab határt.

Megálltam a sürgősségin, de már nem volt ott. Csak egy zsák ruha, néhány plasztikkártya és egy marék apró. Megálltam a lakásában, de már nem volt ott. Csak holmik, amiknek ő ismerte a valódi értékét. A ruhák között egy levél, sűrű gyöngybetűkkel. Nemcsak szavak, de lélek is, az ő szeme itta, tudta. Bementem az egyetemre, de már nem volt ott. A barátok arca hamuszürke, szemükre kiült a bánat, az adminisztráción egykedvűség. Fogynak a lépcsők, az ajtók, távolodik a kar, a kollégium előtt gyertya ég. Ipartelep, sínek, utak, sorompók. Hideg van. A veszteség szele szabdal, mit neki kabát. A munkahelyén sem találják, nincs ott. Pedig volt, határozottan jelen. Az a zöld üvöltő masina egyértelmű bizonyságot tesz: a szellemet belém ő helyezte. Belépek a szülői házba, de már ott sincs. Mécsesek egy „A”-t formáznak. Megállt az idő szilveszter hajnalán.

Temetnem kellett egy barátot. Némán megállni, főt hajtani, zokogni, azt nem lehetett. Viszont szólni, búcsút venni, szalutálni, azt igen. Ilyet nem lehet kérni az embertől. Mégis úgy adta az ég, így vette a föld. Szerettem volna meghatóan tenni ezt, ahogy Chris Rea búcsút vett Ayrton Sennától. Megtalálni a portugál Saudade magyar megfelelőjét. De nem sikerült. A napokban mégis történt valami. A sok hó az oka és a zabolátlan szelek. Nekem mégis a Vilmány és Fony közötti útzár, amit a hófúvás okozott, égi tisztelgés. Lezárni a lélek ezen folyosóját. Hófehér fátyollal elfedni a tragédia színhelyét. Erre földi szó, emberi erő nem képes. Szitál a hó, az ég szürke, újabb zsákok állnak sorba a főporlasztó udvarán. Az ég adja, a tavasz kiolvasztja, szívünk végtelennek hitt telét.

- Szerzőnk lelkipásztor -