„Nekünk erről az útról kell beszélnünk”

Miskolc - Hogyan lesz elnyomóból áldozat, áldozatból elnyomó? Mit művel az emberrel a történelem? Interjú Béres Attilával, A mi osztályunk című előadás rendezőjével.

A huszadik század egyik legfontosabb színdarabja ez – mondja Béres Attila rendező A mi osztályunk című drámáról, ezzel indokolva az állítást: „úgy szembesít a korral, a saját gyarlóságunkkal, kicsinységünkkel, saját megfelelési vágyunkkal, kényszereinkkel és hősiességeinkkel, hogy egyáltalán nem foglal állást”. A miskolci Kamaraszínházban most készülő előadás rendezőjét arról is megkérdeztük tehát: megkerülhető-e, hogy a múlt bűneit bűnként értelmezzük, különbséget téve helyes és helytelen között? És hogyan vonatkozik a történelem a nézőre?

Egy előadás nem ítélkezhet. Megmutathatja a problémát." Béres Attila

Régóta készül erre a rendezésre. Mi teszi ilyen fontossá ezt a művet az ön számára?

Béres Attila: Tadeusz Slobodzianek az egyik legfontosabb kortárs lengyel szerző. Egy közösség szemüvegén keresztül láttatja a huszadik század kiemelkedően fontos pillanatait. Egy valamikor iskolai osztály tíz tagjának – zsidóknak és nem zsidóknak – a sorsába látunk bele. És feltárul előttünk az első világháborútól a kétezres évekig tartó kor, a maga megrendítő mélységében. Szerintem a huszadik század egyik legfontosabb színdarabja ez. Mert úgy szembesít a korral, a saját gyarlóságunkkal, kicsinységünkkel, saját megfelelési vágyunkkal, kényszereinkkel és hősiességeinkkel, hogy egyáltalán nem foglal állást, hanem hihetetlen súlyú kérdéseket tesz fel, amelyek elől a nézőnek is lehetetlenség kitérnie.

A mi osztályunk a lengyel történelemből meríti a témáját. Nem ad-e ez éppen itt felmentést a múlttal való szembenézés kényszere alól? Hiszen ami történt: ott történt.

Béres Attila: A huszadik század kelet-európai történelmének fordulataiban sok az azonosság. Minden történet, ami ebben a darabban megjelenik, az első pillanattól azt az érzetet kelti, hogy ez velünk esett meg. Velem, a szüleimmel, a nagyszüleimmel. Végtelenül személyes. Megkerülhetetlenül ránk is vonatkozik.

Hogyan érthető ez Kelet-Európára? A dráma körüli lengyelországi vitákban volt, aki még azt is kérdésessé tette, mennyiben igaz, amit tényszerűen nehéz lenne tagadni. Például, hogy valóban nem az országot megszálló németek, hanem a lengyelek bűne volt-e, amikor ezerhatszáz zsidó emberre rágyújtottak egy pajtát. Ha nincs meg az igazság iránti kíváncsiság egy nemzetben, mivel szembesíthet a színház?

Béres Attila: A mi osztályunk történetének kezdetén a szereplők gyerekek. Amikor kicsi gyerekek vagyunk, nem tudjuk ki kicsoda. Kinek reformátusok, kinek katolikusok vagy zsidók a szülei. Kinek mi a véleménye a politikai rendszerről. Ki hódol be, ki a kihasználója, ki az elnyomottja. A felnőtt világba a szülők történeteivel lépnek be. Az első sorsforduló 1938, amikor Lengyelország kétharmadát megszállja a Szovjetunió. Ezek közül a gyerekek közül kerülnek ki az ifjú kommunisták. A dráma alapgondolata, hogy felgyülemlett ellentétek okán kérnek számon valamit másokon. Elszámoltatnak. Fél év múlva változik a kor, bejönnek a németek. Az addigi elnyomottak válnak elnyomókká. Annak, hogy kinek mi lesz a helyzete a társadalomban, nincs filozófiai, társadalompolitikai, ideológiai háttere. Nem eszmék nevében történik. Személyes sérelmek jelölik ki az útjukat. Személyes sérelmek vezetnek szörnyű bűnökhöz. Gyilkossághoz. Amiben szintén nem számítanak a tények, hogy az lesz-e az áldozat, aki a sérelmeket előidézte, vagy sem. Aztán megint új rendszer jön. Majd megint egy újabb. És eljutottunk a rendszerváltozásig. Ami már az én korosztályomnak is saját élménye. A mi előadásunk nem vitatkozik a tényekkel, és remélem, kiderül belőle, hogy mindez – így történt. És nem is az igaz-nem igaz dimenzióit szeretnénk vizsgálni, bár a legnagyobb tragédia, hogy mindez megtörtént. Hanem arra keressük a választ, miként jutnak el az emberek odáig, hogy ezt tegyék. Nekünk erről az útról kell beszélnünk.

Arra gondolok, talán nem véletlen, hogy éppen ebben az évadban mutatják be. Merthogy több előadásuk – például a Bakkhánsnők, a Kivilágos kivirradtig – is azt vizsgálja: valódi természete szerint viselkedik-e az ember a kritikus helyzetekben. Ez A mi osztályunk esetében is feltehető kérdés. Elégséges-e, ha annyit kell megértenünk: az ember bizonyos körülmények hatására eljut oda, hogy más embereket elnyom, megnyomorít, megöl. Persze, honnan is tudhatnánk, mi hogyan viselkednénk ilyen helyzetekben, ha még nem voltunk ilyenben. De a viselkedés megértésének szándéka valóban meg kell előzze a morál szempontjait? Hogy helyes és helytelen nagyon is különböző? Nem örök időre szóló menlevél ez?

Béres Attila: Egy előadás nem ítélkezhet. Megmutathatja a problémát – a következtetés a nézőé.

De nem kell számítania, ha valami rossz? Vagy egyenesen: szörnyű?

Béres Attila: Nem keresünk felmentést ez alól a nyolcvan év alól. Bűnként ábrázoljuk a bűnt. De az a célunk, hogy kinyissuk a kérdést a nézőinkben is: „én mit tettem?”, „mit tennék?”, „lehetséges-e ilyen helyzet az én életemben is?”. Vagy: „mit tettek a szüleim?”. És „az helyes volt, vagy sem?”. Elmondom a saját példámat. Gyerekként mindenki átesik azon, hogy felfedezi, kik a szülei. Én azt tudtam az édesapámról, hogy filozófus, a színművészetin tanít. A vele kapcsolatos élményem, hogy ül a kisszobában, sűrű cigarettafüstben, és gépel. Éjjel-nappal. Ma is hallom a kattogó hangot. Egyszer megkérdeztem tőle: mit csinál? Azt mondta: könyvet ír. És tényleg, annyi teleírt papír volt már mellette, hogy huszonöt könyvre is elég lett volna. „És miről írsz?” „Hegel szellemfilozófiájáról próbálok megfejtést keresni.” „De hát neked nincs is könyved – csak pötyögsz, de ez a könyv még nem létezik.” Mire ő: „Attila, még nem jött el az az idő, amikor az én könyvem megjelenhet.” Talán ott értettem meg először valamit arról, milyen korban élünk. Hogy az apukámnak ez volt a lázadása. Valószínű, az akkori kornak megfelelő filozófiát tanította az egyetemen. De közben a kis szobában született az igazi mű. Volt, aki másképp tiltakozott. Ebben a drámában is ott van ez a fajta ráismerés. Senki nem akar hőssé válni, de van, aki szembefeszül az idővel. Ki így, ki úgy. Ezeket együtt kell látnunk. És onnan kezdve tényleg az a kérdés: mi mit tennénk. És persze jó szembenézni a félmúlttal is. Mi volt nekünk a saját történelmünk? Hogyan voltunk benne? Az én gyerekkoromban, nagyobb ünnepeken óriási Ceausescu-képekkel kellett felvonulnunk Marosvásárhelyen. Ott álltam azzal a tudással, hogy „Attila, még nem jött el az az idő”. Azt képzeltem gyerekfejjel, szegény emberek, mind kényszer hatására vannak itt. Mert nem jött még el az az idő, és jobb kimenni, felvonulni, mint nem kimenni. Ahogyan telik az idő, meggyőződésem, hogy az elnyomó rendszerekben az emberek nagy része nem kényszer alatt cselekedett, ha cselekedett. Ez szerintem szomorú. De ezzel is szembesít ez a darab.

Bujdos Attila

Színlap

Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk

Szereplők:

Közreműködők: