A szociális szakember erénye, ha hibáival együtt is el tudja fogadni az embert

Miskolc - Ha választania kellene, újra a segítőszakmát választaná. Interjú Duberné Dunaveczki Évával, a Magyar Vöröskereszt miskolci Hajléktalanokat Gondozó Központjának vezetőjével.

Számtalan nehéz emberi sorssal, elképesztő történetekkel találkozott a munkája során a Magyar Vöröskereszt miskolci Hajléktalanokat Gondozó Központjának vezetője, aki, ha kell bárki elé odaáll, hogy megvédje a gondozottjait. Duberné Dunaveczki Évával beszélgettünk.

Mi vetette a segítőpályára, hogyan lett szociális szakember?

Duberné Dunaveczki Éva: A Diósgyőri Gépgyárban kezdtem el dolgozni, az iparszervezésen voltam előadó. A rendszerváltás után már nem biztosított megfelelő hátteret a gépgyár, így a továbbiakról gondolkodva a váltás mellett döntöttem. Mindig érdekeltek az emberi sorsok és érzékeny voltam irántuk, ezért úgy döntöttem, elkezdek a segítőszakma irányába menni. Először gyógy­pedagógiai asszisztensnek tanultam, majd ezt követően Jászberényben szociálpedagógus diplomát szereztem. A főiskola elvégzése után 2004-ben kerültem a Vöröskereszthez, azóta dolgozom itt. 2010-ben a Miskolci Egyetemen elvégeztem a közigazgatási mesterszakot is, abban az évben szeptember 21-én pedig kineveztek intézményvezetőnek a Hajléktalanokat Gondozó Központ élére. Azt gondolom, akkor lesz valaki jó vezető, ha előtte végigjárja a ranglétrát, ami nekem sikerült, ez pedig a kliensekkel való viszonyomat és a kollégákkal való együttműködésemet is pozitívan határozza meg.

Az intézményvezetés előtt milyen munkát végzett?

Duberné Dunaveczki Éva: A nappali melegedőt vezettem. Úgy gondolom, hogy a nappali melegedő egy nagyon fontos szegmense az intézménynek. Itt találkozunk először a klienssel, ide jön be, és itt dől el, hogy az éjjeli menedékhely, az átmeneti szálló vagy az idős otthoni szolgáltatásunkat tudja igénybe venni. Nagyon szerettem egyébként szociális munkásként dolgozni, sok tragikus és megindító élettörténettel találkoztam, aktívan vettem ki a munkából a részem és sok embernek igyekeztem segíteni. Intézményvezetői tevékenységem mellett továbbra is részt veszek az ellátottakkal végzett segítőmunkában.

Mennyire megterhelő lelkileg ez a munka, hogyan lehet feldolgozni a nehéz emberi történteket, sorsokat, amikkel találkozik?

Duberné Dunaveczki Éva: Amikor kezdő az ember, akkor az érzelmei irányítják elsősorban a munkáját. Később már a tapasztalatokkal felvértezve más érzésekkel éli meg a meghallgatott tragikus élettörténeteket, de az empátia – ami mindig is megvolt bennem a nehéz sorsú emberek irányába – természetesen nem múlik. Csak most már a racionalitás is jobban jelen van abban, hogy a segítségnyújtás melyik elemét válasszam, mire szerződjünk, és mely együttműködés lesz a leghatékonyabb a kliens számára. Azok, akik a hajléktalanszállóra érkeznek, gyakran devianciákkal terheltek, ami sok ember számára megbotránkoztató, illetve a társadalmilag elvárt normáknak nem megfelelő. De mi, segítők nem ítélkezünk, a szociális szakembernek, aki valóban hivatásának tekinti ezt a pályát, talán ez az egyik legfőbb erénye, hogy el tudjuk a hibáival, hátrányaival, devianciáival együtt is fogadni az embert.

Hogyan tudnak segíteni és mi van akkor, ha valakin nem lehet, például mert nem hagyja?

Duberné Dunaveczki Éva: Nagyon tág fogalom, hogy mi is a segítségnyújtás. Nálunk nem lehet nagy, látványos eredményeket elérni, nem úgy működik a dolog, hogy valaki bejön a hajléktalanszállóra, nekem pedig lehetőségem van őt munkához juttatni, a társadalomba visszahelyezni. Vannak olyan esetek, amikor az segítség, hogy valakinek elmondhatja a problémáit, hogy személyes okmányokkal ellátjuk. Van, hogy abban kérnek segítséget, hogy abortuszt kezdeményezzünk nekik, akár el is kísérjük őket a kórházba, utána elhelyezzük őket. Bántalmazott nők érkeznek az intézménybe, akiknek védelmet, elhelyezést biztosítunk. Közben pedig valóban vannak olyanok, akiknek az a legnagyobb segítség, hogy van, aki meghallgatja és mentálisan segíti. Minden ember más, másként viszonyul az élethez vagy másként képes az önellátásra. Én úgy gondolom, még ha ez nem is egy népszerű vélemény, hogy nagyon sokan nem is képesek az önellátásra. Több olyan kliensem van, aki úgy került be az intézménybe, hogy a szülei meghaltak, majd ezután valahogy megtalálták a rossz emberek és valamilyen úton-módon elveszítették mindenüket, majd idekerülnek. Nem normális, hogyha valaki egyedül marad, akkor mindenét el kell veszítenie, engednie kell, hogy elvesszen és aztán a hajléktalanszállóra kerülni. Sokan küszködnek azzal, hogy nem tudnak megállni a saját lábukon.

Úgy tűnik a kívülálló számára, hogy egyre többen szorulnak valamilyen ellátásra, de ezzel együtt fejlődik az ellátórendszer is.

Duberné Dunaveczki Éva: A hajléktalanellátás itt Miskolcon és a megyében jól működő és kellően finanszírozott rendszer. Miskolcon három hajléktalanellátó intézmény van a szervezetekkel együttműködve, összehangoltan végezzük a feladatunkat. Biztosítunk melegedőt, éjszakai szállást, étkezést, orvosi ellátást, mindent, ami az alapvető emberi szükségletek kielégítését szolgálja. Nem fordulhat elő, hogy Miskolc városában egy hajléktalan vagy rászoruló finanszírozási probléma vagy helyhiány miatt kihűl. Jelenleg is a 300 férőhelyen felül 30–32 emberrel többet fogadunk be, de többet is befogadnánk, ha szükség lenne rá, mert senkit nem küldünk el és senkit nem hagyunk az utcán, ha szüksége van az ellátásra. Azoknál van gond, akik önmagukért nem vállalnak felelősséget, ez a szűk réteg lehet csak veszélyben. Akik magányosan élnek, akiknek nincs tüzelőjük, nincs családtagjuk, aki ránézzen, azok sokkal nagyobb veszélyben vannak a krízisidőszakban. Az utcai gondozószolgálat munkatársai járják a területünket, sok ember van kint külterületi hétvégi házakban, aki azért nem jön be, mert attól fél, hogyha tavasszal visszamegy, már nem lesz semmije. Őket folyamatosan látogatják a kollégák, igyekeznek ellátni őket takaróval, élelemmel, gyógyszerekkel, vitaminokkal.

Van-e még olyan eset, emberi sors, amin meglepődik, amivel még nem találkozott?

Duberné Dunaveczki Éva: Nem tudom, van-e még olyan, amin meg tudnék lepődni. Találkoztam már olyan klienssel, aki 26 évet töltött börtönben több ember megöléséért, szabadulva pedig nem volt hová mennie, de az intézményünkben sem tudott beilleszkedni, félelemben tartotta társait. Az uzsorázás nagyon sok kliensünket érinti, találkoztam olyannal, aki beszámolt róla, hogy szökésben van, mert rabszolgaként dolgoztatták és valóban elképesztő dolgokról mesélt. Amikor valaki nyolc hónapos terhesen menekül, mert összeverte az élettársa és így érkezik hozzánk, anya gyerekkel jön a párja elől menekülve. De találkoztam a koldusmaffia áldozataival, volt olyan, hogy bejött két hölgy, akiknél még a kéregetőtábla is ott volt és egy óra múlva már itt voltak azok, akik kéregetésre kényszerítették őket. Mi védelmet adunk minden esetben a gondozottainknak, bírósági tárgyalásokra megyünk, ha kell, de ha arra van szükség, akkor odaállunk és úgy védjük meg a klienseket, akik tőlünk kértek segítséget. Emiatt is nagyon büszke vagyok a kollégáimra.

Nem szokott ilyenkor félni?

Duberné Dunaveczki Éva: Azt nem mondanám, hogy időnként nem félek, de ezt nem engedhetem meg magamnak, ahogy azt sem, hogy meglátszódjon rajtam. Néha nem egyszerű nőként odaállni és rendre utasítani vagy az intézményből elküldeni egy rossz szándékkal érkező személyt és tűrni a fenyegetőzését, de minden esetben a kollégáim mögöttem állnak.

Mennyire lehet az emberek segítségére számítani?

Duberné Dunaveczki Éva: Nagyon sok embertől kapunk valódi segítséget, de ennek igaz a fordítottja is. Ezek szoktak jobban megviselni, minősítenek úgy, hogy nem is ismerik a munkánkat. Telefonálnak, hogy jönnének önkéntes segítőnek, ételt szeretnének osztani, ruhát szeretnének osztani, de ilyenre az intézményben nincs lehetőség. Ha pedig visszautasítom, akkor felháborodnak, ez pedig nyomasztó. Ezeket a feladatokat szigorúan szakképzett, egészségügyi könyvvel rendelkező munkatársak végezhetik. Nem beszélve arról, hogy a hajléktalan emberek bizalmatlanok, nehezen viselik az idegeneket az intézményben. Az utóbbi időben inkább az tapasztalható, hogy az emberek elfogadóbbak, érzékenyebbek lettek a hajléktalan társaink iránt, és a segítséget velünk egyeztetve, a szükségleteket felmérve kívánnak nyújtani. Ennek jó példája, hogy karácsony előtt egy vállalkozókból álló társaság ezer adag ételt főzetett, amit 24-én osztottunk ki, az adományozókkal és családjaikkal együtt több száz rászoruló részére.

Milyen a világ egyik legismertebb szervezetében dolgozni?

Duberné Dunaveczki Éva: Nagyszerű érzés a Vöröskeresztnél dolgozni, olyan, mint egy nagy család, ahová jó tartozni. Százötven éves szervezetről beszélünk, amely hazánkban is a szociális ellátás egyik élharcosa, elsőként kezdte meg az éjjeli menedékhely üzemeltetését a háború után. Nyilván ez egy hatalmas szervezet, számtalan vállalt feladattal, amelynek a hajléktalanellátás csak egy része. Erős háttérként van az intézmény mögött a Vöröskereszt megyei szervezete mint fenntartó, bármiben segítenek nekünk, amire szükségünk van. Büszke vagyok, hogy ennek a szervezetnek a tagja lehetek.

Ennyi tapasztalattal a háta mögött belevágna még egyszer a segítőszakmába, ha újra dönthetne?

Duberné Dunaveczki Éva: Belevágnék. Sosem bántam meg, hogy ezen a területen kezdtem dolgozni és azt sem, hogy a hajléktalanellátásba kerültem. Foglalkozhattam volna szociálpedagógusként családokkal, gyerekekkel is, de az még a mai napig is mélyen megérint, megvisel, ha bajba jutott gyerekekkel találkozom. Persze a jelenlegi munkám is embert próbáló, és nem lehet letenni, ha az ember kilép a kapun, főleg, ha egy nehezebb sorssal találkozik. A mi munkánkban éppen ezért fontos a kiegyensúlyozott, stabil családi háttér, a férjem és a lányom támogatása nélkül sokkal nehezebb lenne a munkámban nap mint nap helytállni.

Horváth Imre