Autodidakta módon tanulta meg a szakmát, később már ő tanította

Miskolc - Miskolcon él és dolgozik az alig néhány magyar preparátor egyike. Interjú: Monostori László preparátorral.

A vadászat szeretetét, a természet iránti vonzódást már a családjától magába szívta az erdélyi és felvidéki felmenőkkel rendelkező Monostori László. Gyerekként már foglalkoztatta a gondolat, hogyan lehetne tartósítani, kikészíteni az állatokat, így nem csoda, hogy végül a preparátori munkára tette fel az életét, melynek az egyik legjobb haza művelője lett.

Régen sokan voltunk a szakmában, ma 30–35-en lehetünk.” Monostori László

Hogyan kezdődött az érdeklődés a preparálás iránt az életében?

Monostori László: Mi Tapolcán laktunk, és az erdőbe ért a kertünk vége, odajártak az őzek, a vaddisznók, később pedig egy telkünk is volt a Gátya-dűlőben. Gyerekként pedig sokat jártunk az erdőbe játszani, gombát, gyümölcsöket szedni, madárfészkeket vadászni, felfedezni, mi minden van egy erdőben. Amikor pedig már légpuska is került a kezünkbe, akkor néhány kisebb madarat, emlőst is „elejtettünk” és ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy jó lenne valamit csinálni velük, hogy megmaradjanak emléknek, vagy legalább egy szárny, egy láb. Elkezdett foglalkoztatni az állatok anatómiája, a természet olyannyira, hogy ilyen irányba tanultam tovább.

Tehát már gyerekként preparátor szeretett volna lenni és annak is tanult?

Monostori László: Nem volt teljesen egyenes az út, először mezőgazdasági mérnöknek tanultam Szarvason, és közben kicsit el is szakadtak a gondolataim a preparálástól, de a diplomaszerzés után két évvel elkezdtem vadgazdálkodást tanulni, Sopronban technikusi, Hódmezővásárhelyen szakmérnöki tanulmányok jöttek. 1975. augusztus 8-án lettem hivatásos vadász, területes vadőr, majd fővadász és ekkor huszonévesen belecsöppentem újra a preparálási munkába. Előtte is csináltam már egy-két halat, kis emlőst, de ekkortól volt lehetőségem komolyabb állatokkal dolgozni.

Hol vagy kitől lehetett ezt a szakmát a hetvenes években tanulni?

Monostori László: Nagyon nehéz volt az indulás, mert se könyvet, se szakmai támogatást nem tudtam először fellelni, az még nem az internet világa volt, mint most, amikor bármiről lehet információt szerezni. A könyvtárakban kezdtem kutatni, olyan szerzők könyveit kerestem, akik megjárták Afrikát, akik vadászattal foglalkoztak. Ilyen volt Kittenberger Kálmán, Széchenyi, Herman Ottó, Csernei István, akik nemcsak polihisztorok voltak, nemcsak foglalkoztatta őket az állatvilág vagy vadásztak, de preparáltak is. Kittenbergernek – akit volt szerencsém személyesen is ismerni – van egy könyve, amelyet kézzel írt 1902-ben, két eredeti példány van belőle az országban, nekem másolatban van meg. Az ebben leírt szakmai fogások, az alapok a mai napig is használatosak. Nagy segítség volt Fehér György szakkönyve, abból is nagyon sokat tanultam. Ami az elmélet mellett szintén nagyon nehéz volt, hogy a megfelelő anyagokat beszerezzem, ezekhez szintén nem volt olyan egyszerű hozzájutni, mint manapság.

Az elméletet hogyan követte a gyakorlat?

Monostori László: A nyolcvanas évek elején kezdtem komolyabban foglalkozni a preparálással, hiszen vadász mivoltomból fakadóan elég sok trófea került a kezembe, vadász ismerősök, barátok is megkerestek, hogy készítsek ki nekik egy bőrt vagy trófeát. Ekkor kerestem meg a Természettudományi Múzeumot, ahol négy preparátor dolgozott, és ők ajánlották fel, hogy látogassam meg őket bátran személyesen. Elindult egy barátság, szakmai kapcsolat, és bele tudtam tekinteni, hogyan dolgoznak a múzeumi preparátorok. Ez nagy előrelépés volt, és gyorsan tudtam tanulni. A legnagyobb munka, az ottani szakmai csúcs, amiben részt vehettem, az a még Horthy Miklós által a Zemplénben létrehozott medvés kert utolsó példánya volt Színben, amelyet a múzeumban készítettünk ki, hét preparátor dolgozott rajta. A mai napig is ki van állítva a Ludovikában, a preparálási munkáról pedig felvétel is készült. A rendszerváltás után aztán kinyílt a világ, jött az internet, lehetővé vált az utazás bárhová a világban, és ez továbbsegítette a szakmai fejlődésemet.

Tudott külföldi szakemberektől is tanulni, fogásokat ellesni?

Monostori László: Bejártam a világot, voltam szinte minden földrészen. Csak azért elutaztam Afrikába is és még számtalan országba, hogy megnézzem, ott hogyan csinálják a preparálást, az ottani őshonos állatokat hogyan készítik ki. Az alapok persze ugyanazok, de mindenhol tudtam valamit tanulni, valami kis trükköt, egy új anyag használatát.

A preparátori munka, ha jól sejtem, elég széles körű ismeretet igényel.

Monostori László: Ha vadászik is a preparátor, akkor ott kezdődik, hogy mit, hogyan és mivel lő meg, ez már nem mindegy, ha később ki akarjuk dolgozni a bőrt vagy az egész állatot. De ezen túl maga a preparátori munka is számtalan tudományágat, szakmát érint, legalább részben. Én egyszer összeszámoltam és harmincöt felett jött ki. Idetartozik az anatómia, biológia, kémia, matematika, de említeni lehet a festést, villanyszerelést, fotózást. Ha egy élőhely szerinti talapzatot készítek, már szükség van némi kőműves vagy vasbetonszerelő, asztalos tudásra. De azt is meg kell említeni, hogy sokat kell kint tölteni a szabadban az állatok megfigyelésével, hogy élnek, hogyan mozognak, milyen a lépéskombinációjuk, hogy a preparátum élethű legyen.

Ha jól tudom, tanította is a szakma fortélyait.

Monostori László: A nyolcvanas évek közepétől előbb szakmunkásokat, majd főiskolásokat, egyetemistákat tanítottam, megjelent egy jegyzetem is a gödöllői Szent István Egyetemen a preparálás és dermoplasztika témájában. A vadgazda mérnökök, szakmérnökök a mai napig is tanulnak ebből a jegyzetből. Az utóbbi tíz évben komolyabban kezdtem fényképezni is, és megpróbálom formába önteni, amit tudok, hogy megmaradjon az utókornak. Öt könyvet írtam meg, köztük az egyetemi jegyzet kibővített változatát, azon dolgozom, hogy mihamarabb megjelenjenek.

Hányan foglalkoznak ma preparátori munkával az országban?

Monostori László: Annak idején a Nagy-Magyarországon kétszázötven világhíres preparátor volt, azonban a világháborúk után drasztikusan lecsökkent a számuk. Minden évben tartunk egy négynapos szakmai találkozót Soponyán, itt harminc–harmincöten szoktunk összejönni úgy, hogy határon túli magyar kollégák is vannak köztünk.

Visszatekintve a szakmában eltöltött évtizedekre, mire a legbüszkébb?

Monostori László: Nagy elismerés számomra, hogy visszatérnek hozzám olyanok, akiknek 10-15-20 éve készítettem preparátumot, hogy csináljak újra, és elmesélik, amit akkor készítettem, az még mindig megvan. A harminc-negyven éve készített, főleg madarakból álló preparátumaim egy nagy részét a soproni egyetemnek ajándékoztam, és még mindig jó állapotban maradtak meg. Erre igazán büszke lehetek. Van kiállítási anyagom is, amivel 15 év alatt 53 kiállítást tudtam rendezni.

Van-e olyan állat, olyan preparátori munka, amely kimaradt az életéből, pedig szeretett volna vele dolgozni?

Monostori László: Igazából nincs. Nem készítettem ki ragadozó nagymacskákat vagy például elefántot, de ez tudatos. Azt gondolom, hogy ezek az állatok úgy szépek, nemesek és büszkék, ahogy szabadon élnek. Nem akarom őket látni sem állatkertben, sem cirkuszban, nem vadásztam rájuk és nem is preparáltam őket és ez már így is marad.

- Horváth Imre -

Névjegy: Monostori László

Mezőgazdasági és vadgazdálkodási mérnök.

Autodidakta módon tanulta ki a preparátori szakmát.

Egyetemen, főiskolán, legutóbb Gödöllőn tanított.

Jelenleg nyugdíjas.

Munkái az egész országban megtalálhatók. Többek között a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium biológiai szertár anyaga, a debreceni református iskolában elhelyezett két folyosói dioráma anyaga vagy a pálházai vadászati múzeum anyaga. A miskolci Halásztanya és a Tiszavirág Étterem belső kialakítása is a keze munkáját dicséri. Gödöllőn a Szent István Egyetem állattárában is jelentős anyag található a munkáiból.