Egy "kutyáslány" a Spiderből

Miskolc - „Ha élő személyt találunk, attól nagyobb öröm nincs, mint amikor visszaadhatjuk valakinek a hozzátartozóját.”

Milyen lehet azok mindennapja, akik életmentéssel foglalkoznak? Honnan ered a szakmai elhivatottságuk? Gyermekként milyen foglalkozást képzeltek el maguknak? Ezekre a kérdésekre is kereste a választ a Duna TV-n futó Ridikül hétfői adása, amelyben Binda Nikolett-tel, a miskolci Spider Mentőcsoport kutyás keresőjével is beszélgetett a műsorvezető. Ebből szemezgettünk.

Már óvodásként figyeltem a rászorulókat. Binda Nikoletta

Mindenkin segíteni akart

Nikinek, bár még csak 24 éves, már 10 éves kutatókutyás múlt áll a háta mögött, köszönhetően annak, hogy nevelőapja Lehóczki László, a Spiderek vezetője, és így gyakorlatilag „belenőtt” a speciális mentésbe. Nikinél azonban jóval korábbra datálódik a másokon való segíteni akarás.

– Már óvodásként figyeltem a rászoruló embereket, szerettem volna mindenkinek segíteni, és ehhez társult a kutyák szeretete, bárhol találkoztam eggyel, megsimogattam. Amikor édesanyám 8 éves koromban feleségül ment Lacihoz, megláttam azt az irányt, hol lehetne mindezt a késztetést kamatoztatni. Akkoriban nagyon sok földrengés volt szerte a világban, így nevelőapám és hű társa, Mancs nagyon sok helyen kereste a túlélőket, én ezt láttam tőle. És onnantól kezdve, hogy megismertem a munkafolyamatot, hogy kutyával együtt dolgozva segíthetünk embereken, nem volt kérdés, hogy ezt szeretném csinálni. Kilencéves korom körül jelentettem ki, hogy speciális mentő leszek. Persze akkoriban nem sokan bíztak ebben, gyermekkori fellángolásnak tartották, de én kitartottam a szándékom mellett – emlékezett vissza Niki.

Aztán 12 évesen megkapta első kutyáját, Negrót, aki Mancs testvérének a fia volt. Szigorú feltételekhez kötötték számára a kutyatartást, Niki pedig lelkiismeretesen etette, sétáltatta, foglalkozott vele, természetesen nem elhanyagolva a tanulást. Nyári szünetben pedig folyton a mentőcsoport kiképzőpályáján lógott. Így volt ez aznap is, amikor jött egy riasztás, hogy egy eltűnt férfit kell keresni egy folyóban.

– Ez volt az az eset, amikor azt mondtam, hogy „anya, én is megyek”. Nem kérdeztem, hogy mehetek-e, hanem kijelentettem, és némi huzavona után végül mehettem. Aznap megtaláltuk a keresett személyt, akit korábban már próbált felkutatni a csapat – idézte fel.

Ez egy feladat

Miután átesett a tűzkeresztségen, már iskola mellett is eljárhatott a keresésekre. Nagyon sok riasztáson vett részt, s mivel minden eset más és más, rengeteg tapasztalatot szerzett. Hogy féltette-e az édesanyja? A mai napig izgul, ha bevetésre mennek, de mint Niki mondja, miután látta, hogy ez boldoggá teszi a lányát, igyekszik elfogadni, és persze rettenetesen büszke rá. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy mindig volt, aki vigyázott Nikire.

– Ez nem azt jelenti, hogy másként bántak velem, mindössze jobban figyeltek rám, mint a többiekre. Nem is engedhettem meg magamnak, hogy kivételezzenek, s mivel abba szoktam bele, hogy ha „nyígok”, hazazavarnak, innentől kezdve éles helyzetben sem volt kérdés, hogy fázom-e, éhes vagyok-e, kell-e pisilnem. Bármit kérdeztek tőlem, mindig nem volt a válasz, és igyekeztem semmiben sem különbözni a többiektől. Nyilván, nőként jóval nehezebb ezt csinálni, sőt ha ma kezdeném, nem biztos, hogy még egyszer így döntenék – árulta el.

És hogy hogyan tudja magát túltenni a tragédiákon?

– Én azt tanultam, hogy ez egy feladat, amit el kell végezni. Ha élő személyt találunk, attól nagyobb öröm nincs, mint amikor visszaadhatjuk valakinek a hozzátartozóját. Ugyanakkor ha halottat találunk, mindig azt mondom, legalább annyit tehettünk, hogy megtaláltuk az eltűntet, ezáltal elmúlt a bizonytalanság, és a rokonok megadhatják a végtisztességet a szerettüknek. Kijárhatnak majd a sírjához, és méltó módon emlékezhetnek rá. Mi ebben tudunk segíteni – mondta Niki.

A „csajos” dolgokról

– Én alapból nem vagyok vevő a lányos dolgokra, mindig is sportosan öltöztem. És ehhez jött a kutyázás. A fontossági sorrend mindig a kutya volt, a riasztás, és csak a maradék időben minden más. Egy idő után már nem hívtak bulizni a barátnőim, mert mindig mondtam, hogy ha jön a riasztás, megyek. És ezt meg is csináltam néhányszor. Vagy eleve azt mondtam, hogy csak 10-ig maradok, mert másnap reggel korán indulunk keresésre. Persze felveszem a csajos ruhákat, ha olyan helyre megyünk, de aztán amint lehet, átöltözöm – árulta el nevetve.

- Uri Mariann -