Egy jó szellemet is vásároltak a régi házzal Ónodon

Ónod - Horváth Ágnes és családja úgy érzi, nincsenek egyedül a házban. De nem zavarja őket.

A történet 22 évvel ezelőttre nyúlik vissza: a megsárgult, 1994-es újság a napokban teljesen véletlenül került a kezünkbe. Egy ónodi, takaros, nádfedeles házban játszódik, és sétáló szőnyegekről szól. Az újságíró meglehetősen szkeptikusan lépett be a 80 éves Anna néni házába – tanúsíthatjuk, hogy szkeptikus volt, mert jelen sorok írójáról van szó – és megkérdezte, való igaz-e, amit beszélnek, hogy sétálnak a szőnyegei.

Incze Kálmánné megerősíti, igen, a kis perzsák nem nyugszanak már jó néhány éve. Ő maga is megmagyarázhatatlannak vélte a történteket. „Szabad szemmel nem látható, magyarázta, de egy bizonyos idő elteltével már látszik, hogy máshol vannak. Elérnek az ágyig, szekrényig, ha akadályba ütköznek harmónikaszerűvé válnak, vagy elkezdenek felmászni a szekrényre, falra, ám nem sikerül nekik.”

Mi lehet?

Persze megkérdeztük, nem akar-e valaki csúfot űzni a néniből, de kiderül, egyedül lakik, háziállata sincs. Hogy bizonyítsa igazát, egy gyufaszálat tett a szőnyeg mellé, majd mesélni kezdett. Megtudtuk, csakis egy irányba mozognak, visszafelé sosem. Az is kiderült, hogy Anna néni nemigen hisz a természetfeletti dolgokban, szerinte kell lenni valami magyarázatnak. Talán alagút van a ház alatt? Az épület közvetlenül az ónodi vár mellé épült. Vagy valami hatalmas, alsó léghuzat? Esetleg mágneses jelenség az ok? – találgatott.

A közel félórás beszélgetés után egy pillantást vetettünk a szőnyeg melletti gyufaszálra. Megdöbbentünk: jó fél centi lehetett a távolság közte és a szőnyeg között.

Ennyi a cikk, a múlt. Most, 22 év után úgy gondoltuk, ellátogatunk Ónodra.

A polgármesteri hivatalban kiderül, Anna néni már nem él, néhány évvel a cikk megjelente után halt meg. Az új tulajdonos egy fiatalasszony és férje, három gyereket nevelnek.

Beleszeretett

A házat átépítették, ugyanolyan pici, kedves, de lekerült a tetejéről a nádtető. Izgalmas látvány: egy csónakkal át lehetne jutni az ónodi várhoz: vízben áll – nagy a belvíz –, akárcsak a kert vége, a kapu és a kerítés.

Horváth Ágnes és férje szívesen fogadnak minket. Persze, hogy hallották Anna néni történetét, de csak már miután Ágnes megvette a házat.

– Amikor elváltam az első férjemtől, úgy gondoltam, visszaköltözöm a két gyerekkel a szülőhelyemre. (Ma már a második házasságában él, közös gyermekük is van.) Akkor már évek óta üresen állt ez a ház, mint utólag megtudta, senki nem akarta megvenni, ő azonban azonnal beleszeretett.

– Az első időkben csodálkoztam rajta, hogy miért kérdezi mindenki, hogy milyen ott lakni – emlékszik vissza. Később hallotta, hogy mi történt, de nem törődött vele. Egészen addig, míg ő és a család meg nem tapasztalta.

Kérdezzük, észlelték-e, hogy mozognának a szőnyegek, ám rázza a fejét.

Kifakadt…

Történtek viszont furcsa dolgok

– mondja. A könyvespolcokon mindig nagyon szorosan voltak a könyvek, ám az egyik lerepült. Azt hitték, véletlen, de ezek után gyakran estek le elképesztő helyekről tárgyak.

– Egyszer kifakadtam. Beálltam a szoba közepére, és elkiáltottam magam. „Itt lehet lenni, lehet nézelődni, de ne nyúlkáljon semmihez!” Ebben maradtunk. Azóta nem repkednek a tárgyak, igaz, azért kitettünk egy kis feszületet a falra – mutatja. Viszont rendszeres, hogy úgy érzik, mintha valaki még lenne rajtuk kívül a házban. Mintha éjszaka állna mellettük valaki, vagy épp látják, ahogy elsuhan. Mindig csak egy irányba: a vár felől az út felé. Ágnes hozzáfűzi, fura az is a dologban, hogy sosem féltek ettől a „valamitől”. Mert hiszik, szellem lehet, ki tudja, talán valahogyan a várhoz kötődik.

– Ha így is van, akkor sincs rosszindulattal irántunk, jól megvagyunk vele. Néha illatokat érzünk, húsleves- vagy kávéillatot. De ilyenkor ma már csak nevetünk rajta, hogy megint közöttünk van – jegyzi meg.

- Hajdu Mariann -