Ákos és a nők

Az, hogy mi volt mégis végtelenül rossz szájízt hagyó ebben az egészben? A stílus... Kiss László jegyzete.

Azt hiszem, sok újat már nem nagyon lehet leírni az „Ákos és a nők” témakörről. Igaz, a rengeteg megszólalás ellenére sem lettünk sokkal okosabbak, mert elég zavaros a sztori, hogy akkor a szponzoráló cégnek, az egyébként mindjárt amúgy is lejáró szerződéseket felbontó államnak, Ákosnak, az ellene vagy mellette szólóknak, vagy kinek van igaza. A pont azért ott van a végén, hiszen a miniszterelnök kijelentette: nem lehet beleszólni abba, hogy egy nő – vagy a nők általában – szüljenek vagy ne szüljenek. Ez az ő döntésük. Ugyanezt mondta Pelczné dr. Gáll Ildikó is alelnökként és nőként – már akkor, amikor Ákos meg se szólalt, csak Kövér László filozofált a parlamentben a női szerepről.

Mondhatnánk persze, hogy hasznosak az ilyen viták ,,hiszen asztalra került valami, ami nyugodtan nevezhető alapvető társadalmi kérdésnek „ami abszolút mindenkit érint, és erről egy elég nyíltan fogalmazó diskurzus zajlik le a széles nyilvánosság előtt, és végül is kiderült, hogy mi a hivatalos álláspont – mert a miniszterelnöké nevezhető egyedül annak. Az, hogy mit mond Ákos, őszintén szólva nem oszt nem szoroz, sőt az se lenne érdekes, ha az egész popszakma szólalna meg – súlya csak a szerződések körüli cirkusztól lett. Ily módon a vita haszna világos: egy fontos kérdésben elfutott odáig az ügy, hogy az első számú vezetőnek meg kellett szólalnia és egyértelművé tennie, hogy itt nem lehet szó bármely magyar állampolgár – most a nők – alapvető emberi jogainak, méltóságának korlátozásáról, az abba való állami hatalmi belepiszkálásról. Még akkor sem, ha mindannyian tudjuk, a jelenlegi szaporodási rátával – de szép kifejezés ez – nem jutunk messzire, 2030-ra omlik össze a mostani nyugdíjrendszer, hosszabb perspektívában szemlélődve meg szépen elfogyunk.

Az, hogy mi volt mégis végtelenül rossz szájízt hagyó ebben az egészben? A stílus. Ahogy ezt az elemi emberi érzékenység tartományában lévő, a legbensőbb magánügynek nevezhető témát sokan kezelték. Végtelenül jellemzően, azon az arrogáns, kinyilatkoztató, ellentmondást és más véleményt nem tűrő módon, ami amúgy is jellemez minden vitát itt a mi kis hazánkban. Hihetetlen az önteltség, hogy valaki azt gondolhatja: egy olyan társadalmi problémáról, amely egész Európa sajátja, ezernyi mélyen futó szálból tevődik össze, odamondósan, odaverősen kell és lehet bármit is mondani.

Ez azt jelentené, hogy nem is lehet ilyen kérdésekről szólni? Dehogynem: gondoljunk csak bele, bármely megszólaló beleteszi a mondataiba azokat a fordulatokat, hogy „tiszteletben tartva mindenki véleményét” avagy „ezt én gondolom így, de nem hiszem hogy befolyásolni kellene bárkit is” stb. Talán – na ez is egy szó, ami kiirtódott a közbeszédből – akkor nem is lett volna ekkora balhé, vagy semmilyen. Meg kellene tanulnia végre minden közszereplőnek és vitatkozónak, hogy nagyon nem mindegy a „mit” mellett a „hogyan”. Néha a forma, a tálalás válik a lényeggé, mert ez fejezi ki a beszélő valódi attitűdjeit, érzéseit, nézeteit, jobban, mint a tényszerű tartalom. Mondhatta volna szebben, kis lovag – mondja Cyrano, és higgyék el, a körültekintő, udvarias, tapintatos megszólalás nem a gyengeség, hanem az igazi erő jele.

-Kiss László-