Black Monday, egy Fekete Hétfő

Borsod-Abaúj-Zemplén - Van az az élethelyzet, amikor szinte minden összesűrűsödik.

Egy átlagosnak tűnő téli, hétfő délután.

Forognak a kerekek

– A fülével mi történt?

– Vonat.

– Vonat?

– Igen.

Száguldanak az információk a neuronok között, szinte szikráznak a szinapszisok, hatalmas a feszültség az agyi pályákon, emiatt hallgat néhány másodpercig, próbálja megfejteni a rejtélyt, de látszik, hamarosan feladja, ugyanúgy nem érdekli, mint ahogy a Stonhenge-en sem töpreng egy pillanatig sem, hogy miként, kik és főleg miért építették. Ha valamit nem ért, nem foglalkozik vele tovább egy tizedmásodpercnyit sem, van számára érthető dolog éppen elég.

– Csavarog?

– Szokott.

– A haveromnak is van egy beagle-je, az is állandóan eltekereg, egyszer egy drótcsapdába akadt bele, annyira átvágta a lábát, négyszázezer volt a műtét.

Nem kíváncsiskodik tovább, ezért nem is kell elmagyarázni, hogy mi sem értjük igazán, csak sejtéseink vannak, de azok is minek, ha már megtörtént. Mesélik, a vonat előtt akart átfutni, mert egy beagle az olyan, ha szagot fog, akkor megszűnik a külvilág, csak az illatot követi bármi áron, a legfőbb ingert, ami elönti a focipályányi szaglóhámot. Menni kell, utolérni, elfogni. A szerelvény már nagyon lassan gurult, állomásra ért, Deni mégsem volt elég gyors. A mozdonynak ütközött, az visszavágta a peron oldalának, a parancs azonban erősebb volt, újból felugrott, átrobogott az első kocsi kerekei között és futott a szag után.

Mire érte mentem, már hazafelé ballagott, mint mindig, amikor elcsatangol egy időre. A beagle territóriuma soha nem ér véget a kerítésnél, minden jelzést felül kell írni, minden ismeretlen illatot le kell ellenőrizni és ha ez megtörtént, haza lehet baktatni. A hatalmas ütéstől, a sokktól és az enyhe agyrázkódástól először nem ismert meg, majd tétovázott egy kicsit, visszafordult.

Az adrenalinbombától fájdalmat is alig érzett, pedig a jobb füle egy kétcentis cafaton lógott. Engedte, hogy betegyem a kocsiba, majd otthon az ól mélyére heveredett és nem moccant reggelig.

Másnap reggel a kis doktornéni már bemosakodva várt, három órán át tartott a műtét, a jobb fül menthetetlen volt, a porcot is el kellett távolítani, a dobhártya is cafatokra szakadt. Csak egy hallójárat maradt az egykor pompázatos fülből.

– Nem panaszkodhat a munkanélküliségre az angyalkája – mondom.

– Valószínűleg elég idegbajos is lehet mostanra – tréfálkozik a doktornő, hiszen nem először vagyunk nála Denivel, ismerősek neki a csavargásai, a csatasérülései. Pár hete kezdődő babéziája volt, időben elkaptuk, egy nap alatt gyógyult, de hozták már vissza a folyó túlsó partjáról, mert oda még átúszott valahogy, vissza már nem mert.

Fehér gallérral

Kontrollon vagyunk, fehérgalléros kutya lett Deniből, csodájára járnak a váróban. Mindez főleg a lopva oda-odasandító tekintetekből látszik, nem szokás általában egymás bajai után érdeklődni, itt nincsenek olyan igazi esztékás Mari néni vs. Jóska bácsi csaták, hogy na ide tessék figyelni, a maga baja az semmi, nekem már három vesémet operálták, az magának betegség vén gazember, nekem olyan vándorvesém van, hogy útlevelet kellett hozzá kiváltani.

Csend van, csak az ismerősök sutyorognak. Kórházas sutyorgás ez, mintha valamiért kötelező lenne minimálra tekerni a hangerőt. Hiábavalóság ez, a jó hallásúak így is értik távolról is, a rosszabb fülűeket pedig csak idegesíti a száraz szópattogás.

Érdeklődő barátunk ölében kotorék eb, bal mellső lábából ömlik a vér, hiába a kötés, már termetes vértócsát rajzolt a padlóra. Gazdája önti az információt, szeret beszélni, hangja erős, akárcsak ő maga. Széles terpeszben ül az olyan emberek nyugalmával, akik ráérősen esznek rengeteget, mert kell az erő a munkához, vaskos ujjait körbekérgezte már a szerszám, szorítása a satué, borostája kétnapos, szemei sűrűn hálózottan vér­eresek.

Fáradt és messze még a nap vége, műtét lesz, csak csillapodjon a kutya lábán a vérzés. Vadászbaleset.

– Már több mint egy hónapja tart a vaddisznóhajtás – magyarázza egy nőnek, aki a barátnőjével jött. – Nem én vittem a kutyát hajtani, mert dolgoztam. Kérdi az öcsém, jöttek vaddisznóra, viheti-e a kutyát. Viheted, mondtam, többször is vitte már, azt hittem tudja, hogy kell ráengedni. Ez még jobban járt, csak a bőrét hasította fel, a másik, amelyik odabent van, annak a hátsó lábát teljesen szétvitte a vaddisznó. Éjfél előtt innen el nem megyünk, az már biztos.

Mesél a hajtásról, hány méterenként állnak a vadászok, merre van a lősáv, honnan jön a vad, hogy kell hajtani a kutyákkal. A mostani vaddisznó ismerhette valahonnan a puskát, nem szaladt be a lősávba, visszatámadt a kutyákra, ez lett a vége.

– Nem tudom még, mennyi lesz a műtét, ha harminc­ezer, akkor inkább altassák el, annyit már nem ér meg. Az emberek csak azt tudják, egy ilyen kutya ötezerbe kerül, de azt nem, utána mennyibe van a kajája, az oltás, meg a balesetek is sok pénzbe kerülnek. Van egy határ, ami után már nem éri meg költeni rá, inkább veszek másikat. Tavaly három kutyám veszett oda, de muszáj csinálni, mert élni kell valamiből, a munkából meg a jószágtartásból nem jön be annyi.

A kutya szerencsére nem tudja, hogy gazdaságossági mutatókon múlik az élete, néha odakap a gazdája kezéhez, mert nagy fájdalmai vannak. Ilyenkor kap egy pofont.

Összenézünk

Összenézünk egy ismerős fiatalemberrel, egyszerre húzzuk fel a szemöldökünket, neki sem igazán tetszik, hogy forintok centizik az életet, de inkább aggódik tovább. Infúziót kap a pulija. Csatangolás közben valahol fagyállós kenyeret evett.

Most ez a divat az állatmérgezés hódolói között, az etilén-glikol szagtalan, a kenyér csábító, a mérgezés garantált. Az ismeretlen tettes álma nyugodt, lélegzése egyenletes és cseppet sem zavarja, hogy döntött más életéről és/vagy haláláról.

Nyugtalan a kutya, folyton vissza kell fektetni, csak így csepeg egyenletesen a folyadék. Ha jobban lesz, másnap vissza kell vinni. Gazdája reménykedik, még nem tudja, nem fognak visszajönni, gödröt fog ásni.

Mellettük az anya-fiú szimbiózis. A fiú, aki sohasem fog elköltözni anyutól, aki eteti, itatja, főz, mos rá, takarít utána, kipakolja elé reggel a ruhát, amit fel kell venni. Harmincéves már elmúlt, jár utána egy kis pénz, azt összerakva a nyugdíjjal egy békés, spórolós élet jön ki végeredményül. Nincs szükségük sok szóra, ha mégis, a fiú beszél az anyjához, magasra tornyosodik fölé, a mackónadrág alól kitüremkedik vastag bokája, terpeszben stabilizálja vaskos felsőtestét, nyakán kicsit rakoncátlanul áll a sál, anya megigazítja. Mancikát hozták. Sokadszor és most utoljára. Betegeskedik a cica, nem akar javulni, nyávogása ritka, akkor is panaszos és elhaló.

– Jobb lesz neki is – suttogja a fiú, amikor bemennek, leteszik a kosarat, majd kijönnek, nincs erejük bent maradni. Tíz perc múlva szólnak, be lehet jönni. Mikor mennek el, a vaddisznóhajtó odaköszön:

– Jobbulást a cicának!

– Ő már nem lesz jobban – érkezik a halk felelet.

– Bocsánat! – szeppen meg kissé harsány barátunk és szokatlanul sokáig csendben marad.

Deni sebei szépen gyógyulnak, de azért a gallér még marad, négy nap múlva pénteken kontroll.

Négy nap múlva

– Azért a hétfőért nem irigylem – mondom a doktornőnek. Gyerekeink ugyanoda járnak iskolába, akár tegeződhetnénk is, de vannak emberek, akikkel kifejezetten jó magázódni. Ő ilyen.

– Az a hétfő? Azon a hétfőn kedden végeztem. Egy igazi Black Monday volt. Egy Fekete Hétfő.

- Bánhegyi Gábor -