Csorbacsíkok

Csábos, jól fizető mesterség a fogtechnikusé, elképesztő vonzereje van. Szántó István jegyzete.Eljő egy olyan idő, amikor csak vedlik a fogunk. Kell a hely a véglegesnek. A pótolhatatlan pótolhatónak. Még húszesztendős se vagyok, és egy balatoni viharban a vitorlakötél megszabadít a jobb felső hatosomtól. Bíró Rozália doktornő és Szigeti Józsi bácsi, az aranykezű fogtechnikus pikkpakk helyreállítja a csorbacsíkos sort a Csabai kapui SZTK rendelő legfelső emeletén. Talán két vagy három próba után úgy érzem, jobb, mint az eredeti. Eszembe se jut sürgetni, mégis többször belopakodom Józsi bácsi hosszú folyosó mögötti szobájába. Elnézem az asztalán sorakozó apró koronákat, hosszú hidakat meg a szépen záródó protkókat. Amikor az öregek a Zsarnai piacon egy lavórból próbálgatják az örökösök nélkül maradt, kiszolgált alsókat és felsőket, csak eszembe jut, hogy minden bizonnyal ezek is az aranykezű fogtechnikus keze közül kerülhettek egyszer ki.

Különös a világ, még nyolc általánossal is lehet jelentkezni fogtechnikus-tanulónak. Persze jó hátszéllel, kellő szocialista összeköttetéssel. Csábos, jól fizető mesterség, elképesztő vonz­ereje van. A forradalom után ugyanis annyi jó fogorvos disszidál, hogy az ügyes kezű technikusok – egy kemény próbatétel után – vizsgázott fogászokká léphetnek elő. Talán idősebb Solymár Béla, Rabin Lajos és Gömöri Tibor is így avanzsál doktori cím nélküli fogorvossá.

Az Országos Fogtechnikai Vállalat első miskolci kirendeltsége, a hatos számú az Ady híd mellett, egy zsákutca legvégén székel. Zsendovics László mester vezeti a félszáz személyes vállalatot. A fiatalabb Solymár Béla a hatvanas években Szigeti Gyuri barátommal együtt kezdi a szakmát. Előttem egy korabeli fekete-fehér csoportkép, amelyik a Széchenyi út 96 szám előtti műhelynél készült. Annak apropóján, hogy másnap költöznek az újba a Bottyán János utcára. A tanulók (köztük az egyetlen lány) guggolnak. A második sorban a középvezetők, Juhász Gyula, a vállalat majdani igazgatója a harmadik sorban, a jobb szélen, fekete keretes szemüvegben néz bele a lencsébe. És máris kiderül a turpisság. Sok az egymással egyező vezetéknév: familiáris vállalat a fogtechnikusoké, szó szerint apáról fiúra öröklődik a mesterség. Persze, miért is lenne ez baj. Solymár úr a képről sorolja – Krucsay Lajos, Márton Márton, Zabraczy László, Dancsó Béla, Csoma Arisztid, Juhász Gyula. Hiányzik az albumból Szigeti Józsi bácsi felesége, Klárika, aki szintén a cégnél dolgozik.

A műhelyben mindenki szigorú normában dolgozik. A Bunsen gázégők fojtó bűze csak az idegeneknek elviselhetetlen, de a technikusok hamar megszokják. Mint az apró precíziós köszörűt és az égett anyagok szagát. A délelőtti nap fényében még az új műhelyben is szinte vágni lehet a töményen szálló port. Itt aztán nem oszt, nem szoroz, ha a kollégák még illatos pipafüsttel is vegyítik.

A technikusok csapata három szekcióban dolgozik. A koronások, a hidasok és a teljes fogsort készítők katonásan elkülönülnek. Az utóbbiak a királyok. Nem csak az orvoson múlik, hogy a protézist igazán sajátjának érezze a páciens. Nagyon össze kell dolgozni. Szigeti Józsi bácsi a vállalat és az orvosok közötti összekötő. Egyszer kiszámolja, hogy a rendelési időben akár három kilométert is legyalogol a szobája és a rendelők közötti hosszú folyóson.

A rendszerváltáskor, mint minden jól menő állami vállalat, a fogtechnikai is megszűnik. Az itteni mesterek egyáltalán nem esnek kétségbe, hamar feltalálják magukat. Csaknem mindenki megtalálja a maga fogorvosát. Egyre-másra alapítanak jól felszerelt, apró műhelyeket a garázssorokon is. Sőt, a bátrabbak még orvosi segédlettel, önállóan is vállalkoznak fogpótlásra. A szakma presztízse a drágább anyagok, az új technikai megoldások megjelenésével tovább nő. Mert ugye rágni kell valahogy – valamivel…

- Szántó István -