Hungary’s got antitalent

Ez egy szórakoztató műsor, amely egy olyan országban született, ahol végtelen nagy a tolerancia az idióták iránt. Kiss László jegyzete.Nem a pucér csaj volt itt a lényeg – abban aztán végképp nincs semmi, ezt a poént már Jancsó is ellőtte a tévéképernyőkön úgy jó 30 évvel ezelőtt. Hanem a beszélő bűvésznő, az beleégett a retinámba egy életre. Ahogy félhangon, összeszorított foggal kommentálta is a dolgait – na ez nem gyulladt meg, hoppá, ez meg leesett –, majd a galamb is elszállt a kezéből. Hozzá képest a Sylvester Stallone hasonmás is kismiska, aki megállt középen, nézett erősen, de nagyon erősen, majd megkérdezte, hogy reméli, átjött a poén. És az megvan, amikor a srác közölte: a szép testért hónapok óta rizsát eszik? Igen ez a „Hungary’s got talent”, a bombasztikus új tehetségkutató műsor, ami világkarrierje után megérkezett hozzánk is. Csak nem tudta, hova jön. Most ne pazaroljunk arra nagy energiákat, hogy vajh egy ekkora durranásnak szánt műsorhoz minek válogattak össze dögletesen unalmas, semmitmondó, egy iskolai vetélkedő színvonalát sem megütő zsűrit. Istenem, de kellene ide egy Puzsér Róbert, vagy bárki, akinek kijön valami egyedi, izgalmas is a száján, vagy legalább extrém egyéniség lenne.

Az örök igazság, hogy az idióták mindig szórakoztatóak, és nincs olyan profi humorista, aki túl tudna tenni egy önjelölt, fogatlan, tehetségtelen emberen – és mindig akad egy csomó agyhalott, aki nem rendelkezvén a belátás képességével, bármire hajlandó önnön kipellengérezéséért. No de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy már majdnem felháborodtam én is, hogy lám ennyire, erre futja, ezek a hazai tehetségek? Itt tartunk? Hogy milliónyi eszement között akad majd egy-kettő? De úgy vélem, rossz mesében voltam.

Ez egy szórakoztató műsor alapvetően, amely egy olyan országban született, ahol végtelen nagy a tolerancia az idióták, bármilyen különösen viselkedő másság iránt. Egyszerűen úgy fogják fel, hogy nevetnek és kész. Nem a Ki mit tud?, a Repülj páva és más össznemzeti büszkeségre is építő műsor hazája. Ott nem úgy van, mint nálunk, hogy minden ilyen megmozdulásban rejtve ott van: lám, kicsik vagyunk, kevesen vagyunk, de baromi tehetségesek. Azért ez nálunk még mindig ott van a mélyben, mondhatni össznépi legenda, aminek van is valóságalapja. Nem tudom, létezik-e olyan műsor, ami nálunk képes ezt a szakadékot áthidalni: gátlástalanul bemutatni az alját, az agyamenteket és elborultakat, a szánalmasakat és elrettentőeket, és majd átmenni a hősök, a mintaképek, a „neked is sikerülhet” élő illusztrációinak megtalálásába, felépítésébe, sztárolásába, könnyek, érzelmek, dagadó honfiúi és leányi keblek közepette. Azért egy tehetségkutatóban sem mentek le ennyire az elején kutyába – maximum hamis hang, felsülés, vicces külső –, hogy aztán majd innen fel a csúcsokra. Balá­zsék kommentjei a színfalak mögött ráadásul azt bizonygatják: gyerekek, ezek tényleg idióták, nem kell itt finomkodni.

Könnyen lehet persze, hogy a rendezők zsebében már ott lapulnak az új sztárok, a raktárosból rajtoló díva, vagy benzinkutasból kibontakozó popsztár, de eddig még nem láttunk egyet sem. Ha majd megjönnek, nagyot kell homorítaniuk, hogy ne csak a hülyékre emlékezzünk.

- Kiss László -