Dr. Nagy Kálmán: "Miskolc a megoldások városa"

Miskolc - "Nem vissza kell kerülnie a régi helyére, hanem megtalálni az új szerepét." Interjú dr. Nagy Kálmánnal, Miskolc új díszpolgárával.A város napja alkalmából hétfőn adták át többek között a Miskolc Város Díszpolgára kitüntető címet a városházi ünnepség keretében. Az egyik díjazott dr. Nagy Kálmán professzor, volt országgyűlési képviselő. Szakmai életútjáról, családjáról, a városról kérdeztük.

- Gratulálok a kitüntető címhez. Hogyan került először kapcsolatba a várossal, miként indult szakmai karrierje?

Dr. Nagy Kálmán: Feleségem innen származik, nyíregyházi kórházban ismerkedtünk meg és utána Miskolcon folytattuk pályafutásunkat. Ő az alapvető kapcsolódási pont, mert az orvosi pályafutásom során szerettem volna olyan jellegű munkát végezni, amellyel az orvoslást – az akkori állapotoknak megfelelően –, főleg a leukémiával kapcsolatos dolgokat előre tudom vinni. Bár sok mindennel foglalkoztam, de a meghatározó a leukémia volt, mellyel már egyetemista koromban – sajnos családi körülményeim miatt nem tudtam volna elvégezni az egyetemet, ezért szerződést kellett kötnöm – elkezdtem ismerkedni. Életem során három dologgal foglalkoztam. Elsősorban a leukémiával, mint gyerekkori rosszindulatú, rákos betegséggel. Az immunhiányos, védekezési zavarral született gyerekekkel és a krónikus ízületi gyulladásosokkal. Ez utóbbinál értük el talán a legnagyobb eredményt, az elsők között a világon csontvelő-átültetést csináltunk ízületi gyulladásos gyereknél.

- Honnan szerezte a tapasztalatot ehhez a munkához?

Dr. Nagy Kálmán: Magát a transzplantációt a nyolcvanas években ösztöndíjasként külföldön, Párizsban ismertem meg mélyebben. Egy hosszú és nehéz folyamaton keresztül jutottunk el odáig, hogy az én intézményemben, a Megyei Gyermekegészségügyi Központban körülbelül 400 átültetést végeztünk, ezen belül kiviteleztünk minden olyan transzplantációs formát, ami a világon elvégezhető. Szemben a többi magyarországi intézménnyel – a budapestit kivéve –, akik csak egy részterületet csináltak.

- Lehet mondani, hogy ezzel iskolát teremtett itt Miskolcon?

Dr. Nagy Kálmán: Egész életemben oktatnom kellett, hiszen főállásban a nyolcvanas évek második felétől 2000 első feléig a budapesti Orvostovábbképző Intézetnek a dolgozója voltam, melynek a gyermekgyógyászati központja itt volt. Ezt követően a Debreceni Egyetemen folytattam az oktatást. Ha őszinte akarok lenni, én nem olyan mértékben foglalkoztam ezzel, mint sokan kifejtik, hogy életükben egy meghatározó dolog volt számukra. Én úgy gondoltam, hogy ha végzem a dolgomat, a munkatársaimat összeszedem egy meghatározott feladatra – megtettem a magamét. Én nem tanítottam őket semmire, csak elmondtam, hogy meg kell csinálni ezt a munkát, mert a gyerek beteg és segítettem, ha ez valahol leállt. Nem tartoztam abba a körbe, aki tudatosan adja át hatalmas ismereteit – igazából nem is voltam meggyőződve róla, hogy nekem hatalmas ismereteim vannak.

- Hogyan találkozott a különböző feladatokkal?

Dr. Nagy Kálmán: Én nem magam találtam ki a különböző problémákat, hanem az élet adta föl a leckét és én igyekeztem a képességeimhez mérten a legjobban megoldani. Szerencsém volt biztosan sok vonatkozásban, mert sok nagyszerű orvossal, orvosnővel dolgoztam együtt, de nem éreztem magamat a szónak abban az értelmében – bár elég szigorú voltam az intézményen belül –, hogy én most kiképzek valakit. Én az orvoslásnak az oktatási részét, amit mások leírtak, végtelenül tiszteltem és folyamatosan olvastam, de nem az volt az elképzelésem, hogy én ezt majd széles körben terjesztem, hanem beépítettem a munkámba.

Külföldön is felfigyeltek a munkájára...

Dr. Nagy Kálmán: Amikor a temesvári egyetemen kinn voltam – mert még Romániában nem volt csontvelő-átültetés –, ott se tanítottam senkit. Összehívtak egy értekezletet azoknak a tanszékvezetőknek, akik részt vettek abban a munkában. Leírtam nekik egy papíron, hogy mit kell csinálni, és mondtam, hogy három hét múlva jövök, és megnézem, mire haladtak. Vagyis nem kezdtem el nekik magyarázni, hogy hogy és mint kell csinálni, csak annyit, ezt kell megcsinálni és ennyi idő alatt.

- Ezt a módszert máskor is alkalmazta?

Dr. Nagy Kálmán: Az élet mindennapi területén is előfordult. Amikor például átépítették a transzplantációs osztályt, és úgy éreztem, hogy nem halad megfelelő mértékben a munka, megkértem a nálunk kezelt gyerekek szüleit, és mindegyikőjükről csináltattam egy fényképet. Ezeket kiraktam a falra, majd összehívtam a munkásokat és azt mondtam nekik, hogy nemcsak a fizetésért, ezekért a gyerekekért is dolgoznak. Utána szinte másfélszeres erővel dolgoztak, mint előtte. Ezt a munkamódszert apámtól tanultam. Mindig azt hittem, hogy beszélgetni akar velem, nem akart beszélgetni, csak együtt akart lenni velem, mondott fontos dolgokat, de azokra csak később jöttem rá.

- A várost hogyan lakta be, ismerte meg?

Dr. Nagy Kálmán: Korábban Sajószentpéteren is éltünk rövid ideig, de Miskolcon laktunk a Tizeshonvéd utcán, utána a Hejő-parkban, azt követően Tapolcára költöztünk. Én soha életemben nem akartam helyet változtatni, nekem mindig ott volt jó, ahol laktam. Ezek mindig a feleségem ötletei voltak, és ezek a helyváltoztatások sokszor kegyetlen dolgokat eredményeztek. Volt úgy, hogy elfogyott a pénzünk, és nem volt mivel begyújtani. A feleségemmel, lányommal hárman fagyoskodtunk. Egy hét múlva kaptam egy papírt az Egészségügyi Minisztériumból, hogy kitüntetésben részesülök, mely általánosságban anyagiakban olyan 30 ezer forintot jelentett. Mondták, hogy a Honthy Hanna által az Év legkiemelkedőbb orvosi tevékenységéért elnevezésű díjat én kaptam, kimentem, átvettem, meg se néztem a borítékot – később derült ki, hogy többszöröse volt a szokásos összegnek. Utána be tudtunk gyújtani, be tudtuk rendezni a lakást. A sorsnak egy bámulatos fordulata volt.

- Kik támogatták az itteni munkában?

Dr. Nagy Kálmán: Nagyon sokat köszönhetek a családomnak, mert én az irántuk érzett nagyszeretetem mellett – amit mindig érezhettek – rengeteget voltam távol, és amikor itthon voltam, sokat dolgoztam, ez azt jelentette, hogy korán mentem el és későn jöttem haza. Ők érezhették azt, hogy amit csinálok, az egy olyan komoly dolog számomra, amelyben nem ismerek megalkuvást. Feleségem, aki orvos volt, nagyon áldozatkészen segített és talán szakmája miatt tudta ezt megérteni, tolerálni.

- Miskolcra visszatérve...

Dr. Nagy Kálmán: Miskolc számomra azért nagyon érdekes, mert az a típusú város, amely – és ez nem csak 1990-től datálódik, hiszen annak Miskolc talán legnagyobb vesztese volt – a saját hajánál fogva ki tudja húzni magát a vízből. Olyan valami, mint egy főnixmadár. Olyan megújulásra képes, amelyre Magyarországon más város nem. Amikor a miniszterelnök itt járt és felvittem az Avason a nyolcadik emeletre, azt mondta: te, én sokkal rosszabbra számítottam, ez egy élhető város. Magyaráztam neki, hogy a potenciális lehetőség benne volt és meg fog jelenni. Mindig élet lesz ebben a városban. Akármit mondanak mások, akik kívülről nézik a várost. Nem érzik azt az életerőt, ami az emberekben rejtőzik.

- Mindig így volt ez?

Dr. Nagy Kálmán: Korábban az emberekben volt egy nagyletargia, ami nem is csoda. Megszűnt a kohászat, tízezrével vesztették el munkájukat az emberek. Óriási nosztalgia is volt bennük, nem hitték el, hogy bekövetkezik. Sok idő kellett, míg mára ez elmúlt. Más irányba fordultak az emberek. Sokan mondják, hogy említsek erre konkrétumokat, de én nem ebből következtetek erre, hanem abból, ami a beszélgetésekből kiderül: a lelkükben változtak meg. Volt egy esetem, mikor kihelyeztek egy vidéki településre, ahol a gyerekek fele hasmenéses volt, a másik fele bárányhimlős. Rengeteget dolgoztunk, és mikor hazamentem az apámhoz, panaszkodtam, hogy semmi sikerélményem nincs a munkában. Apám pedig azt mondta: mi van, fiam, siker nélkül már nem is kell dolgozni? Erre a városra az jellemző, hogy siker nélkül is képes dolgozni, ez pedig előbb-utóbb meghozza az eredményt is.

- Milyennek képzeli el Miskolcot például tíz év múlva?

Dr. Nagy Kálmán: Ez nem egy teoretikus város, ez a város a megoldások városa. Van olyan település, amely évekig foglalkozik egy problémával, de még egy lépést sem tett. Miskolc képes reagálni a felmerülő gondokra viszonylag gyorsan, képes megújulni. Ennek a városnak nem vissza kell kerülnie a régi helyére, hanem megtalálni az új szerepét. Ebben a turizmusnak nagy szerepe van, a város adottságai rendkívül jók, ha egyszer a hazai és nemzetközi vendégek „felfedezik” Miskolcot, új irányok nyílnak meg. Nem egy sok évig várt nagybefektető fogja felemelni a várost, hanem az itteni emberekben rejlő energia.

- Pap Gyula -