Aha: „ha levetkőztetjük a táncost, az csuda progresszív”

Miskolc - Jelenetről jelenetre születő előadás. Zsigeri mozgások. Bátor ecsetvonás. Interjú: Kulcsár Noémi koreográfussal, a Fenevadak című színházi előadás rendezőjével.

Különleges színházi előadást készít a Miskolci Nemzeti Színház színészeivel és a Miskolci Balett táncosaival Kulcsár Noémi. A Fenevadak mai, a jelenre reflektáló történet, a produkcióban résztvevő művészek olyasmit is hozzáadnak, amit eddig nem nagyon tudtak. A munkabemutató április 18-án, a premier a következő évadban esedékes. A koreográfus-rendezőt kérdeztük.

- Elmesélhető az előadásuk története?

Kulcsár Noémi: Az alaptörténet egy gyilkosság. Ezzel kezdődik az előadás, és azt göngyölítjük fel, hogy mi vezetett ide.

- Az eredeti címe Startup volt, hogyan lett ebből Fenevadak?

Kulcsár Noémi: A készülő előadás a próbákon folyamatosan formálódik. A szerző, Cseh Dávid úgy érezte, hogy a Startup cím már nem fedi a történetet. A Fenevadak cím pontosabb leírást ad.

- Ez az előadás a benne dolgozók számára minden esetre startup vállalkozás: táncoló színészek és beszélő táncosok közös munkája. Miért fontos önnek ez a forma, amiben az alkotók olyan utat járnak, amit egyébként nem?

Kulcsár Noémi: A táncos táncművészetet tanul, a színész például beszélni, és a tudásukat különböző műfaji keretek között használják. Azt érzem, hogy a színház most a fúziók felé halad, a műfaj különböző formái közötti átjárhatóságot, illetve ezek eggyé olvasztását preferálja. Alkotóként engem is az érdekel, hol találkoznak ezek az utak. Hol és hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Én a zsigeri mozgásokat igyekszem használni a színházi jelenetekben. A mozgást általában tudatosan használjuk, de vannak mozdulatok, amelyek önmagukért léteznek, amelyekre nem tudok magyarázatot adni, és amelyeknek a szépsége elvarázsol. Az a szándékom, hogy ilyen mozdulatok szülessenek egy adott karakterre, egy dialógusra vagy egy egész jelenetre. Ez kicsit a képzőművészet felőli, a vizualitás hatásait kereső látásmód.

- A táncosok általában nem beszélnek a színpadon, a színészek számára pedig nem a mozgás az elsődleges kifejezőeszköz. Hogyan számít a mű megszületésében, hogy most egyiküknek sem azt kell csinálnia, amihez főleg ért?

Kulcsár Noémi: Jelenetről jelenetre bontjuk ki az előadást. A hozzáállásom a koreográfus-rendezőé. De teremtek a számukra improvizációs helyzeteket is. Aztán vagy újraépítem a jelenetet, vagy rögzítem. A koreográfia a dialóggal indul, amire a válasz egy mozgás, és erre épül a következő gondolat. Ebben a metódusban igen nagy szerepet játszott, hogy a színészek általában a gondolatból építkeznek, a táncosoknál pedig előbb van meg a mozdulat, és csak azt követi a kérdés, hogy ehhez milyen érzésnek is kellene kapcsolódnia. Ez az alkotói út engem is újfajta gondolkodásra és hozzáállásra kényszerít.

- Ezt hogyan értsem?

Kulcsár Noémi: Hiába szép egy mozdulat, el kell engednem, ha nem hiteles.

- Ez olyan, önmagát alakító mű, aminek még ön sem látja a végét?

Kulcsár Noémi: A váza megvan, de azon belül elég sokat engedek.

- Ön már használta ezt az alkotói módszert, de a mostani kollégáinak új. Hogyan veszik?

Kulcsár Noémi: A színészek és a táncosok részéről is megvan a nyitottság és a kíváncsiság. Ugyanakkor ismeretlen terep. Tapogatóznak. Arra van szükség, hogy minél felszabadultabban, lazábban próbáljunk, mert úgy sokkal több energia adódik össze, és abból születnek a kreatív megoldások.

- Mi ösztönzi őket erre?

Kulcsár Noémi: Jó tréningnek tartják, hogy új minőségben mutatkozhatnak be.

- Az előadásuk a komplexebb színházi gondolkodás keretei között születik. Ha tetszik: kísérlet és kaland. Megjelenik-e az alkotásban a közönség szempontja: ez a néző számára is kísérlet és kaland, ami vagy találkozik a tetszésével, vagy nem.

Kulcsár Noémi: Vagy találkozik, vagy nem. Ezt előre soha nem lehet kiszámítani. De biztos vagyok benne, mindenki megtalálja majd a maga érvényes viszonyát ehhez az előadáshoz. Ami engem illet, bátrabb ecsetvonásokat szeretnék: akár elvontabban, akár kicsit túlozva fogalmazni. Egyelőre az a tervem, hogy progresszív és bátor előadás szülessen.

- Mire kell a színházban a bátorság?

Kulcsár Noémi: Hogy áttörjön egy falat. Hogy az a valami, ami miatt csináljuk, eljusson az emberekhez. Én a táncról tudok beszélni. Egy ottani impresszárió azt mondta nekem, hogy nyugaton még mindig el lehet adni egy darabot azzal, ha meztelenül táncolnak benne. Tehát mindig van valami trendszerű a színházban és a táncművészetben. Aha: „ha levetkőztetjük a táncost, az csuda progresszív”. Ezt kellene átugrani. Az jár az eszemben, hogy mi az én ugrásom, ha nem akarok kliséket alkalmazni. Talán valami elrajzolt, groteszk dolog, ami nálam más, mint máshol.

- Bujdos Attila -