Nézőpont: Kudarc

Az ember pedig arra gondol, hányszor huszonöt év egy élet. Jó esetben. Hány kudarc jelöli ki a végső távot. Bujdos Attila írása.Kudarc, mondja az új ellenzék az elmúlt huszonöt évről. Újra rendszerváltoztatásra van szükség. A helyzet nyilván sokféleképpen értékelhető. Máshogy is. És így is. Aki kimondja, azért teszi, mert így is látja. Nem igényli, hogy vitába szálljanak vele, hogy meggyőzzék az ellenkezőjéről. Erre a következtetésre jutott. Más az útja. Fogadjuk el, mint létezőt. A változtatás igénye ma tehát láthatóan program, most az utcáé. Az akarás szétfeszíti a jelen politikai kereteit, új megoldást kíván. Kimondva: jobbat is.

Nem azért hoztam szóba egyébként, hogy elébe menjek annak, ami lesz – lesz, ami lesz, és most nem tudni, mi. Inkább csak az érzés miatt, amit a végeredményre vonatkozó leírás előhív – volt tehát huszonöt, ezek szerint félresiklott évünk. Történetesen az én időmből is fogyott. Mások így gondolnak rá.

Az ember pedig arra gondol, hányszor huszonöt év egy élet. Jó esetben. Hány kudarc jelöli ki a végső távot. Persze, történelmietlen, és igazságtalan is elsőre magunkról kérdezni, de a világ elsősorban is személyes tapasztalat. Ha van: a sors birtokbavétele.

Mondják azt is: a huszonöt éves kudarc belőlünk is fakad. Amiben biztosan van igazság: társadalmi rendszert sem lehet másként elrontani, hagyni is kell. „Miért hagytuk, hogy így legyen?”

Nem mondanám egyébként összemérhetőnek azok felelősségét, akik eltűrik a romlást, vagy akik számára közömbös, azokéval, akik esetleg kormányváltásról kormányváltásra dolgoznak is valami ki tudja min.

Van olyan is, hogy valaki későn eszmél.

Mindenesetre megjegyezném: különb, s különb emberek éltek itt az elmúlt huszonöt évben is, ki így, ki úgy viszonyult a mindenkori helyzethez: belesimult, vagy kivált belőle, próbálta felmutatni a szabadság szépségét, hogy mások is belássák és élvezzék, ha már megadatott nekünk. Vagy hallgatott, hallgat. És így tovább. Helyénvaló lenne az árnyaltabb megközelítés. Az érdemek elismerése. A banális belátás: nem vagyunk egyformák.

Nagyon keresni sem kell, elég újraolvasni, ’90 óta nyoma van a különbözőségeinknek: örökségünk a szembenállás, a kibékíthetetlenség, a szabadsággal együtt kapott kétségek, az új világgal szembeni gyanakvás. Hogy másmilyen élet ez. Hogy ára van. Hogy tudnunk kell a választ, mihez kezdünk vele. Hogy lehet nekünk is akarnunk. Hogy ez néha szorongató. Néha felemelő. Ha akarjuk: igaz.

Mindig volt, aki szólt, pörölt, érvelt. Ha a személyes végül úgy válik eggyé a történelemmel, hogy kudarc lesz a neve, attól még ez megvolt. És erre lehet építeni.

- Bujdos Attila -