Nézőpont: Ez a fránya vasárnap

Nem egy fogyasztás centrikus társadalmat szeretnénk még tovább vinni a kasszákhoz vezető úton... Kiss László jegyzete.Bár ez ma itthon kissé nehéz, vagy talán lehetetlen is, de csak kellene néhány közös ügyről, amely milliókat érint, úgy beszélni, hogy abból ne legyen pártpolitika, ide-oda sorolás, címkézés. Fussunk neki azért. Itt van ez a „vasárnap vásárolhassunk vagy zárjanak be a nagy üzletek” kérdéskör.

Én speciel nem szoktam, csak elvétve vasárnap vásárolni, de azért látom, mi történik: a nagyobb bevásárlóközpontok parkolói nem elhagyottak, és ha bemegyünk sem kong az ürességtől egyik sem. Na, most az a kérdés, hogy ez szétzilálja a családokat vagy sem, illetve a fordítottja, a bezárás összetartja-e a jelenleginél jobban. Erre a kérdésre adandó „illetékes elvtársi”, vagy éppen dühödt ellenzéki válaszok sajnos többnyire nem tényeken, felmérésen, megkérdezésen, kutatáson alapszanak, hanem hiteken. Ők úgy hiszik, úgy gondolják. Mert valakik mondják, nem tudjuk, kik, de biztosan. Esküszöm, én vagyok az első, aki ráverem a lakatot saját kezűleg az összes plázára – utálom ezeket a betondobozba zárt művilágokat –, ha valaki, amit állít, azt alá is támasztja a puszta szuggesztión és sokat ismételgetett kulcsmondatokon kívül bármilyen, nem homlokra ütéssel előhívott érvvel, indokkal, de főleg tényekkel. Ha körülnézünk ugyanis a bevásárlóközpontokban, nekem úgy tűnik, vasárnap elsősorban családokat látunk ott járkálni. Nézelődnek, beszélgetnek, megesznek valamit – hol van az előírva, hogy az asszonynak ott kellene görbednie a tűzhely mellett, mert vasárnap van –, töltik közösen a szabadidejüket, és egyáltalán nem biztos, hogy vásárolnak is, de ha igen, hát egészségükre.

Nem tudom elképzelni, pedig fantáziadús vagyok, hogy egy átlag magyar családnál vasárnap, miközben az asszony épp kimerné a húslevest, a férj vagy valamelyik nagyobb gyerek egyszer csak feláll, asztalra csap, és azt mondja: én bizony inkább megyek a plázába, és puff, a család kettészakad. De a fordítottja is nehezen vizualizálódik. A békés, immáron vásárlásmentes vasárnapon a családfő imigyen szóla: anyjuk, Jókait olvasgassunk együtt, vagy menjünk uccu a szabadba, és labdázzunk együtt önfeledten! Nem így élünk. Aki dolgozik, az hétköznap nem ér rá andalogni sehol. Marad a hétvége. Ezernyi kutatás – nem politikai, kereskedelmi – kimutatta, hogy a gyerekek szava a legtöbb vásárlói döntésben meghatározó, a felnőtteket befolyásoló. Ugye, ez nehezen képzelhető el anélkül, hogy együtt látnák és megbeszélnék, mit akarnak megvenni.

Értem én persze a gondolati töltet lényegét, hogy nem egy fogyasztáscentrikus társadalmat szeretnénk még tovább vinni a kasszákhoz vezető úton. De ezt talán mégsem így kellene csinálni. Ez egy kicsit olyan, mintha a lázas betegség gyógyításának az egyik módszere lenne, hogy elzárjuk valahova a lázmérőket. Kialakult egy életmód, egy vásárlási szokásrendszer lassan több, mint húsz éve, amely a magánéletünk kiszámítható része lett. Talán meg kellene kérdezni mindazokat, aki vásárlók, és akik kiszolgálják őket a hetedik napokon: ők vajon mit is akarnak. Én meghajlok a döntésük előtt.

- Kiss László -