Nézőpont: Évente egyszer

Nem a mindennapok kérdése, hogy jobbá tenné-e az életünket a művészet, konkrétan a színház... Bujdos Attila írása.Három hónap alatt átlátta a hozzá tartozó intézmények országos rendszerét az új kulturális államtitkár, ezt ő maga nyilatkozta, és bár az államgépezet működése szempontjából ez nem a legfontosabb tény, de akit érdekelnek az ilyen részletek, akár gondolkodhat is róla. Sok idő ez, vagy kevés? Ha olyan embert találnak a posztra, aki eleve átlátja az egész terepet, vagy pláne még otthonosan is mozog ebben a világban, előrébb tartanánk-e akkor bármennyivel? Másfelől, egy másik államtitkár vajon előállt volna a kulturális alapellátás megszervezésének szándékával? Amivel csak azt szeretném jelezni, hogy a személyiség tagadhatatlan szerephez jut az élet minden területén.

A kulturális államtitkár azt mondja egyébként, szeretne például olyan egyszerű célokat szolgálni, mint hogy minden évben legalább egyszer szervezetten ellátogassanak a tanulók egy színházi előadásra. És ez teljesen rendben van így. Tényleg jó a cél.

Ha csak a tényeket nézzük is, hatalmas lemaradást kellene behoznunk, amennyiben nem csak a belső késztetés miatt, de társadalmi méretekben és a kormányzati szándék szerint is fontosnak tartanánk a színházba járást. Most nyolcból csak egy magyar felnőtt jár évente színházba, hét viszont egyszer sem megy. A vonatkozó európai statisztikák azt is megmutatják, hogy 2007 óta 26 százalékkal emelkedett azok aránya Magyarországon, akik soha, vagy alig vesznek részt kulturális programokban.

Hogy miért van így, miért nem egyenlőek az esélyek a befogadásban, sok oka lehet.

Nincs rá pénz – fontosabb kiadásokra se futja: szegényedik a társadalom, a magyar gyerekek fele nem mindig jut megfelelő minőségű és elegendő ennivalóhoz. Lehet, sok embert a földrajzi távolság foszt meg az élménytől – nincs minden faluban színház, múzeum, könyvtár –, és mondanám: ezt a távolságot lényegében a művészet intézményeinek sem sikerül legyűrniük. Nem a mindennapok kérdése, hogy jobbá tenné-e az életünket a művészet, konkrétan a színház, és amennyire látom, a kulturális politika sem sietett eddig nagyon elébe, hogy okot adjon el-eltöprengeni ilyesmiről.

Ha most mégis, akkor ez határozott változás. Fontos részlet lesz az erről való beszédben, hogy milyen színházba és miért akarják elvinni a gyerekeket. A mai magyar színház még őriz valamennyit a néhány évvel ezelőtti sokszínűségéből, gyakran kifejezetten az aktuális kultúrpolitika ellenében. Ott a kínálatban az igazán élő, a jelenre figyelő, a komoly, értékőrző és ott a tinglitangli, a modoros, hogy csak a szélső értékeket említsem. Volna mit nézni, és akkor: mit és mi végből mutatnának meg ebből a nagyon szórakoztatótól a véresen komolyig terjedő kínálatból, és mekkora felelősséggel, hogy ne csak a statisztikának legyen jó. Hogy aki néz, választ kapjon rá: neki mi a színház. Olyasmit lát-e, ami tényleg róla és neki szól, ami hozzásegít bármilyen felismeréshez, vagy olyasmit, amire neki személy szerint semmi szüksége, és nem is érti, pontosan mit keresett itt.

- Bujdos Attila -