"Nem létezik olyan, hogy legfontosabb"

Miskolc - A férfi, akit a színész megmutatni készül: intellektuális, de gyáva jelenség. Interjú Varga Zoltán Jászai-díjas színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának új tagjával.Nem az a fontos, hol tartok a pályámon. Erre le­gyintenem kell. Ezt mondja az értékek válságáról beszélve Varga Zoltán Jászai-díjas színművész. Huszonnyolc éve van a pályán, számtalan szerepet formált meg eddig. Tagja volt a budapesti Katona József Színháznak, erre az évadra a Miskolci Nemzeti Színház társulatához szerződött. A Nő a múltból című Roland Schimmelpfennig-színműben lép először a miskolci közönség elé. Itt van dolgom, úgy érzem, jó helyen, mondja lapunknak.

- Az ön számára kitüntetett szerepe van a múltnak, saját élményeiből épít karaktereket. Most olyan darabban lép színpadra, amelyben a múlt nem hasznos, hanem pusztító élmény. Mit tud kezdeni színészként ezzel a helyzettel?

Varga Zoltán: Nemcsak nekem fontos a múlt – minden érzékeny ember számára az. Még nem találtam meg, hogy ki lesz az a nő a saját múltamból, akit behelyettesíthetek ebbe a történetbe, hogy megértsem a férfit, akit játszom. A próbák elején tartunk, sok mindent nem tudok még erről a személyről. A pályámon eddig más jellegű, markánsabb, vehemensebb személyiségek megjelenítésére használtak. Ez a darab intim térben játszódik, a szerkezete mozaikszerű, bizonyos jeleneteivel kapcsolatban az a szó jut az eszembe, hogy matematika. A rétegzettsége, a nyelvezete, a jelenetek felépítése majdhogynem partitúra szerű, és olyan előadásmódot követel, mint valami zenemű. Ennek a férfiúi jellemnek a megformálása árnyaltságot igényel.

- Karakterszerepnek nem nevezhető ez a feladat, de a szó hagyományos értelmében főszerepnek sem igazán.

Varga Zoltán: Minden jól eljátszott szerep kell, hogy hordozzon karaktert. A számomra nem a feladat nagysága számít, hanem, hogy hiteles legyen, amit és ahogyan csinálok.

- Fontos, hogy gondolkozzék az aktuális feladatáról? Hogy ne csak érzésekkel, de aggyal is keresse az utat a szerephez?

Varga Zoltán: A pályám kezdetén, hosszú ideig ösztönösen éreztem meg, hogy milyen irányt követel meg a szerep. Minél gazdagabb a szakmai múltja, a színészi tapasztalata az embernek, annál inkább aggyal is foglalkozik az anyaggal. Nemcsak a saját szerepére figyel, de az egész konstrukcióra. Ez a szerep is ilyen.

- Miért önt találták meg ezzel a szereppel?

Varga Zoltán: Nem tudom, miért rám gondoltak. Az én habitusom más. Akik láttak már előadásokban, tudják, rám általában az erős emocionális, karcos színpadi jelenlét a jellemző. Ez a szerep nem ilyen. Amit meg kell mutatnom, az valahogyan intellektuális, de gyáva jelenség. Arra tudok gondolni, hogy Györgyi Annával, akivel már volt közös munkánk, az egymásra ható színpadi jelenlétünk szikrázó és inspiráló, tehát remekül passzolunk egymáshoz.

- A kezdetektől jó iskolái voltak. Major Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor növendéke lehetett. Mi a legfontosabb, amit tőlük tanult?

Varga Zoltán: Nem létezik olyan, hogy legfontosabb – ez a pálya komplex tapasztalások összessége. A főiskolán például mind a hármuktól mást és mást tanultam. Amit Major Tamás át akart adni, annak a befogadására szerintem akkor még nem voltam érett. Mindent előjátszott nekünk, és én akkor azt hittem, ezt szeretné viszontlátni tőlünk. Később jöttem rá, hogy nem szó szerint értette mindezt: az idegrendszer megalapozottságát, a színpadi jelenlét irányát akarta érzékeltetni. Sokat anekdotázott, de ezek leginkább pedagógiai jellegűek voltak. Ami végül megmaradt bennem mindebből: a színészetről való gondolkodás alapossága, pontossága, a színész szakmai morálja. Székely Gábortól az elemzést tanultam meg: ízekre szedett minden jelenetet, mondatonként megállított bennünket, mert elégedetlen volt, amiért nem találtuk meg, mi a táptalaja egy kimondott mondatnak. Nekem ez akkor nem tett jót, a meg-megállás szétdarabolta a lendületemet. Csak később, a Katonában tanultam meg jól kezelni ezt, akkor már nem engedtem ki, megmaradt a folyamatos készenlét képessége. Zsámbéki Gábor viszont úgy dolgozott velünk, hogy minden szituációban kijelölte az irányokat valamennyiünk számára: milyen állapotban, milyen személyiséget képviselünk. Ez és az erre épülő rögtönzés akkor mindennél jobban megnyitott minket. Amikor már irodalmi szövegekből dolgoztunk, akkor is egy-egy pontos instrukcióval helyre tudott tenni bennünket. Zsámbéki Gábort tartom az egyik mesteremnek, a másik Lukáts Andor, aki több előadásban rendezett – tőlük kaptam a legjobb szerepeket és tőlük tanultam a legtöbbet, a színészi fejlődésemben ők a legmeghatározóbbak. Nem elhanyagolandó, hogy bárki bármit mond, vannak olyan szerepek, amiket nem kell elvállalni.

- Ez személyes tapasztalata? Adott már vissza szerepet?

Varga Zoltán: Én az ügy érdekében nagyon alázatos színész vagyok, de volt már néhány ilyen eset. Van, hogy egyszer csak kiderül a rendezőről, hogy a számomra nem rendező. Vagy nem nekem való az a szerep. Vagy megalázó a szituáció, hogy bekerülök egy darabba, jó pár ismeretlen – és legyünk őszinték, jó pár tehetségtelen – emberrel. Ilyenkor muszáj kimondani: elnézését, de én ebben nem szeretnék részt venni. Megvan az ember útja. Azok a személyek, akikről idáig szó volt, a Katonában eltöltött tizenhét év –, mely színház ez időben történelmet írt –, mindez eléggé markánsan meghatározza az ember szakmai hitvallását. És ehhez ragaszkodnia kell, mert ez hitelesíti. Bár napjaink túléléséről szóló korszakában nem mindig tudtam hű maradni ehhez.

- Közel harminc éve színész. Hogyan érez ezzel kapcsolatban: hol tart a pályáján?

Varga Zoltán: Nehéz erre válaszolni. Van, amit az ember önmagáról gondol, vagy ahogyan a szűk szakmai közege számon tartja. De az is eszembe jut, hogy mit tudnak az emberek erről a majdnem harminc évemről, emlékeznek-e még arra bárhol, amit ez alatt az idő alatt csináltam. Ugyanez a kérdés foglalkoztat ha más, hozzám hasonló korú, pályájának ebben a szakaszában tartó művészember jut az eszembe. Azt akarom mondani ezzel, hogy rendkívüli módon megváltozott a valódi értékekről való gondolkodás. Akikről szerintem feltétlen tudni illene, azokról a közvéleménynek tudomása sincs. Torokszorító érzés, hogy végig kell néznem, körülöttünk miként múlik el minden, ami valaha lényeges volt. Szóval, nem az a fontos, hogy én hol tartok a pályámon. Erre legyintenem kell. A létezést úgy fogadom el, hogy igyekszem megmártózni benne. Az izgat, milyen eszközökkel lehet tenni érte, hogy a tehetség tehetség, az értelem értelem maradjon. Sokféle színházi szituációba sodort már az élet, ezt most úgy fogadom el, hogy itt van dolgom. Úgy sejtem, hogy jó helyen: szakmai szempontból dinamikus, jó irányba fejlődő társulatot érzek Miskolcon. Az egésznek a levegője hordoz valami értelmet, ami miatt úgy érzem, érdemes itt ismét színésznek lenni.

- Bujdos Attila -