Jegyzet: A Talpas-show

Furcsák vagyunk, ha látjuk, elfordítjuk a fejünket, nem szívesen lessük mások verejtékes szenvedését. Szántó István jegyzete.Korán beköszöntött az ősz. Az URH-s rendőrök már galambszürke műbőrkabátban feszítenek. A repedezett szkájbőrben, ami télvíz idején az ónos esőben rájuk fagy. Megállnak a Weidlich-udvari húsboltnál. Nagy Lajos, az üzletvezető máris szalad a biztos elvtársakhoz, két tálca mustáros szafaládéval kínálja őket. A rendőrök kiszállnak, s a Moszkvics motorháztetőjén falatoznak. Még egyet se nyelnek, máris tátva marad a szájuk. Megjelenik Talpas, az őserő a patinás épület lépcsősorán. Az izomember, a Tarzanra hajazó behemót fiú kézen állva, katonásan tenyerel előre, hátra, majd lefelé. Gyűlnek a bámészkodók, gyorsan összeverődik a nép. A hentesbolttól a csemege üzletig szórakoztatja a járókelőket. Mígnem összecsapja a lábait. Olyat szól, mint a puskalövés. Tapsolnak, mezítelen lábait kénytelen megkínozni még háromszor. Szórják neki a tíz-, húsz- meg az ötvenfilléreseket. A rendőrök mustáros képpel mondanák, oszoljunk emberek, de mégse. Hagyják, hogy Talpas kézen állva, egyenként felcsipegesse a szájával a tiszteletdíját.

Miskolc belvárosa a hatvanas évek békebeli képét mutatja. Novák Janek kíváncsi. Maga is sportol, érdekelné a mutatvány csíziója. Azon is eltöpreng, miként tud egy szerencsétlen két mankóval focizni a Búza téri görög katolikus templom mögött. Erre se jön rá. Követi, meglesi Talpast, aki cipő nélkül csámpázik haza a Pece-patak melletti szuterénlakásba. Oda, amely felett egy kovácsműhelyben szüntelenül parázslik a kohó. A rosszat sejtő pacik nyerítve kocognak a lépcsőn a pedikűrre. A patkoló jobb helyre nem is telepedhetett volna, a Széchenyi útig állnak a fuvarosok. A kocsisok a platón lógatják a lábukat, míg a négylábúak száján lóg az abrakos zsák. Minden fordulónál megtankolnak. Megesik, hogy költözünk, vagy bútort veszünk. Ilyenkor Szegfű úr, vagy Grósz úr kocsiját választjuk. Sőt, még a ballagás előtti utolsó napon is ezeken a stráfkocsikon, lábunkat lógatva hajtatunk be a Földes gimnázium udvarára. Megadjuk a módját. Még érettségi előtt vagyunk, még nincs okunk hőbörgésre, Kálmán László igazgató úr kérésére szó nélkül eltakarítjuk a szállítás nyomait, a legyektől hemzsegő lócitromokat. Emlékszem, a két platós kocsiért összesen háromszáz forintot dobunk össze.

A Pece-patak hídjánál még kordésok is lesik a kuncsaftot. Ló helyett magukat fogják be hámba. Ők elsősorban a Madarász Viktor utcai maszek tűzifa- és szénkereskedőnek kuliznak. Télen is ingujjra vetkőzve húzzák-vonszolják a kordét. Furcsák vagyunk, ha látjuk, elfordítjuk a fejünket, nem szívesen lessük mások verejtékes szenvedését.

Ilyenkor ősszel hamarabb sötétedik. Még normális a világ, nem áltatjuk magunkat, az órákat nem állítgatjuk előre-hátra. Csak azt látom, hogy a tüskehajú Dönci már hat óra után kapcsolgatja a kirakatok lámpáit. Alacsony ember, örökké kockás zakóban grasszál sok-sok kulccsal a kezében. Minden vitrinnek zárható kapcsolója van. Jó gyerekek vagyunk, időnként hangosan Döncizünk a háta mögött. Hiába, szegény öregúr nem tud beszélni, csak hümmög. A pletyka szerint egy igazi arisztokrata, aki fiatalkorában leesett a lóról, ezért tartja félre a fejét. Dönci bá’, elnézést a csúfolódásért, a gyerekek már csak ilyenek.

János barátom a Szentpéteri kapu felé lakik. A külvárosban, ahol a lóversenypálya mellett még hatalmas szeméttelep bűzlik. Ott császkál Drahos úr, a város talán legismertebb hajléktalanja. A mocsok kellős közepén van a bádogviskója, ha meglátjuk, szaladnánk előle. Nem bánt, csak ott csoszog, be nem menne a belvárosba. Mindkét kezén vastagon ül a kosz, ha mozgatja, darabokban pereg le róla. Azt eszi, amit visznek neki. Jótét lelkek mindig tesznek valami maradékot a birodalma határára. Közelébe viszont senki se megy.

A hetvenes évekre felépül a lakótelep. Drahos úrnak nyoma vész. Talpas spiccesen a villamos elé tenyerel. Dönci meg már csak a mennyei világosságot kapcsolgatja.

- Szántó István -