Jegyzet: Szent Borbála lovagja

Dórika egy életen át igyekszik elhessegetni a rossz gondolatait. Reggelenként búcsú nélkül el nem engedné a párját. Bízik a gondviselésben és imádkozik. Podhorányi Lászlóért és a rá bízott csaknem félszáz bányamentőért. Szántó István írása.

Ők a szakma legjobbjai. Dr. Dohányos Pál bányaorvos válogatja össze a csapatot. Csak fegyelmezett, lelkileg és fizikailag felkészült, önfeláldozó emberek kerülhetnek ide. A berentei szénosztályozó egyik magányos épületében székel az agytröszt, ide érkeznek a segélyhívások, innen száguldanak szerteszét a régióba, ha valami baj történik. Tűz, vízbetörés, lángol a szállítószalag, recseg-ropog, vagy dől a vágat, s a kazincbarcikai szolgálati lakás előtt máris ott terem a kéklámpás, zöld UAZ.

Podhorányi László és csapata mindig oda tart, ahonnan mások menekülnek. Lakásukon a telefon forró drót. A régióban még egymást érik a mélyművelésű bányák, naponta hatezer ember jár siktába. A fekete gyémánt még fontos energiaforrás. Hogy kerül egy soproni végzettségű bányamérnök Borsodba? A válasz egyszerű, a szíve visszahúzza oda, ahol született, a perecesi kolóniára. Oda, ahol minden család megélhetése a föld kincséhez kötődik. Élete kitaposott, egyenes az út a bányászathoz. Jó ideig csillésként dolgozik Mártabányán, aknaírnok majd szén expeditőr, szállításvezető. Innen emelik ki az akkori jó szokás szerint. Jó fejű fiú, egyetemen a helye. A legkritikusabb időszakban, 1956 tavaszán tér vissza az ország másik szegletéből. Tárt karokkal várják. Sorra kapja az ajánlatokat, bejárja a megye valamennyi mélyművelésű bányáját. Mérnök úr, de nem az a fehéringes, íróasztalhoz vonzódó ember. Naponta beöltözik, kapcát teker a lábára, gumicsizmát húz, felölti a kékesszürke munkaruhát. Egyetlen kiváltsága, hogy ragaszkodik a saját maga által töltött fejlámpájához. Megmutatja, hogy kell a csillét szabályosan mozgatni. Kell a kondi, egyedül hajtja ki a túlnyomásos légakna ajtókat. Nem tart a három-négy kilométeres földalatti gyaloglásoktól. Talán 1960-at írunk, amikor a mentőcsapat vezetőjévé nevezik ki. Kiköti, hogy ezentúl se lesz a hivatali adminisztráció rabja. Megtartja a balesetvédelmi előadásokat. Oktatja a vájárokat, s közben keresi a csapattagokat. Jó szemmel szúrja ki azokat, akik nem rettennek meg, ha a bajba jutott társaikért kell a mélybe ereszkedniük. A felesége jobban emlékszik ezekre a napokra. Neki már súlyos betegsége miatt megkoptak az emlékei. Szent Antalhoz és Szent Borbálához, a bányászok védőszentjéhez fohászkodik minden pillanatban, amikor hatalmas tűz terjed Lyukóban. Pontosan 1975-ben. Tavasszal vagy ősszel, már ki tudja – ott lent az évszakoknak nincs jelentősége. Csak a fekete-fehér télikabátos képek árulkodnak. Az aggódó asszonyok könnyes szemmel állnak a kas előtt. Pontosan nyolc hétbe telik, mire a lángokat megfékezik. Egy társukat elveszítik. 1966-ban a barlangi mentők még nem annyira szervezettek. Így amikor egy pannonhalmi tanár eltéved az aggteleki barlangban, őket riasztják. Podhorányi László vezeti a csapatot. Derékig gázol a hideg vízben, – ebből lesz a múlhatatlan lumbágója – Szlovákiáig keresik az elveszetteket. Három diákot már csak holtan visznek fel. Egyházi iskola, paptanár, a kor szelleme szerint próbálják meghurcolni a hatóságok előtt. Podhorányi László együtt érez a szülőkkel. Szakértelmével, szakvéleményével igyekszik menteni a bencés tanárt. Noha szerinte is ilyen túrára idegenvezető nélkül nem kellett volna leereszkedniük. 1966-ban Miskolcra költöznek, ez a legnagyobb távolság a bányamentő központtól. Van saját kocsija, ha szükséges, negyedórán belül a bázison terem. Ha nyaral, bárhová utazik, jelenteni kell az elérhetőségét. Nagyobb a fegyelem, mint bármelyik fegyveres testületnél, itt a pontosság, a gyorsaság és a szakszerűség emberéletekben mérhető.

Több mint negyven esztendős szolgálat után búcsúzik. Megéri a környező bányák bezárását. Ezek jobban megviselik, mint a folyamatos ügyelettel járó örökös stressz. Ma budapesti otthonában tele a vitrin a régmúlt ereklyéivel, kitüntetéssel, elismeréssel, amit egy bányász csak megkaphat. Mellettük a kobakok és a lámpások. A karbidos, amivel még a nagyapja is legyalogolt a bányába és gyerekkorában ő is sokat játszott. Napközben a tévét nézi, s ha szunyókál is, a bányaszerencsétlenségek hírére úgy kapja fel a fejét, mint a csatalovak a katonazenére. Bár már 25 éve nyugdíjas, de a volt kollégákkal folyamatosan tartja a kapcsolatot. Van miről beszélniük. Miskolcon havonta találkoztak, ma már csak évente. Figyelemmel kíséri a Chilében föld alatt rekedt negyven bányász sorsát, s úgy izgul, mintha maga vezetné a mentést. Elcsodálkozik a kapszulás liftes módszeren, majd halkan megjegyzi – magunk is sokszor elképzeltük ezt a technológiát. Igaz, költséges, de mi lehet drágább, mint a föld méhébe börtönzött bányász élete.

- Szántó István -