Jegyzet: Az első mozgólépcsős

Az iskolából hazajárók menetrendszerűen lifteznek, próbálgatják az új technikát, amíg a dolgozók meg nem elégelik. Szántó István jegyzete.Vasárnap délután megjelenik egy szemüveges dekoratőr mamuszban a miskolci Kossuth utcai sarki Állami Áruház kirakatában. Kihúzza a molinót – óriási árleszállítás, igazít egyet a ruhákon, s addig motoszkál, mígnem feldönti az egyik babát. Megmosolyogjuk az esetlen, kéretlen mutatványt. Oda megy az általam régóta kiszemelt drapp télikabáthoz, s ráteszi az árjelzőt – 650, áthúzza és már is csak 400 forint lesz. Ha színházban lennék, biztosan megtapsolnám. Hétfőn első vevő vagyok, de már csak akkor próbálom fel, amikor a blokk a kezemben. Nagy a tumultus, biztos, ami biztos, ha nem klappol, legfeljebb nem megyek a pénztárba. Ettől kezdve már csak az időjárást lesem, mikor lesz már olyan hűvös, hogy ebben feszítsek.

Szemben az állami autósáruház, a sötétkapu melletti árkádsoron. Ott a legolcsóbb a Trabant gumi és még mérőpálca is kapható a tankhoz. Ám alig, hogy megnyitnak már is költöznek. Felépült a fő utca másik végében a régóta tervezett Centrum Áruház. Keresném a naptáramban – talán a hatvanas évek derekára-végére adják át. Aki él és számít, ott van a megnyitón. Óriási a tumultus. Amíg a protokoll vendégek bent szellősen grasszálnak, a slepp, mi csak az üvegajtók előtt tolakodunk. Az első igazgató mindig komoly szigorú kereskedő. Grundig Gyula magas, kopaszodó, a szakma példaképe, már a régi állami áruházat is jól vezette – maga se bír betelni az új birodalmával. Szeretik a dolgozók.

Hogy meg ne bántsam a tervezőt, valami okból egy zárt ablaktalan, levegőtlen hodályt képzelt a belváros szívébe. A klimatizálás még luxus. Ráadásul fekete csempével borítva olyan hullaházas a fílingje, a széltében hosszában elterülő épületnek. A beruházó ki más volna, mint a BÁÉV, a Borsodi megyei Állami Építőipari Vállalat. Abban az időben még van annyi lokálpatriotizmus, hogy a helyi munkák az itteni vállalatoknak jutnak. Az építkezésről valaki mezőcsáti lehetett, ez biztos – ugyanis a kisváros egyik házán olyan fekete csempés lábazat díszelgett, amit kifejezetten a miskolci áruház megrendelésére égettek. Csak az irigység és a rosszindulat mondatja velem – ebből a több százmilliós beruházásból még jó néhány házra és nyaralóra futja a város környékén. Volt, aki listát is készít erről, de, csak azért mert ő kimaradhatott ebből is.

A lényeg a Centrum Áruházba szerelik be a város első mozgólépcsőjét. (Igen ma már a Plazában is a Szinva parkban is van.) Szokni kell, akik még nem jártak a fővárosi metróállamosokon el se tudják képzelni, milyen lehet, amikor a lépcső megindul a lábunk alatt. S nem a lábunkat szedjük a lépcsőn. Az iskolából hazajárók menetrendszerűen lifteznek, próbálgatják az új technikát, amíg a dolgozók meg nem elégelik.

Jól megy a Centrum sora – új igazgatókat kapnak Gyula bácsi helyére.

Veres János és Gáspár Tiborné, Olgika már más stílust, más korszakot képviselnek. Nemcsak kereskedők, menedzserek is. Megjelenik a konkurencia, már a vevő az úr, mi a fene már válogat is. A trend viszont alapjaiban nem változik. A megyei első titkár és a hasonszőrű politikai elit nem keveredik a vásárlókkal. Ők a főnök irodájában próbálnak. Ennyi előny igazán jár nekik. Ám amikor a huszadik fekete és szürke öltönnyel trappol fel az eladó az emeletre előttem fakad ki. Olyat mond, amit még ma se adnék át az igényes elvtársnak.

A rendszerváltás, a multik betörése ellenére a Centrum állja a sarat. Igaz kisebb alapterületen, de az áruház most is várja az új ruhadarabokra áhítozó vevőket az elsőn, ahogy évtizedek óta. Lojális vásárlókra építenek, nem rendezgetnek, nem variálnak, nem akarják a vásárlót szédíteni. Soha nem mondanám, hogy egy áruház a sok közül. A centrum az első. Az első mozgólépcsős.

- Szántó István -