Vakon a Padláson

Miskolc - Pécs és Budapest után Miskolcra is megérkezett az az új színházi technika, amely a látássérült személyek számára még élvezetesebbé teheti egy-egy színdarab megtekintését. A módszer lényege a narráció, azaz az előadás alatt egy fülhallgatón keresztül a narrátor elmeséli, mi történik a színpadon. A Miskolci Nemzeti Színházban március 22-én tekinthettük meg – kísérőinkkel együtt 50 vak vagy gyengénlátó ismerősömmel, jó barátommal együtt - a Padlás című musical narrált változatát. Az előadás a 90 decibel Project támogatásával valósulhatott meg. A miskolci narrációt Kővári Szimonetta készítette, akinek édesanyja szintén látássérült (vak) ember, így Szimonetta közvetlenül is látja, tudja, mik azok az akadályok, amelyek másnak nem jelentenek problémát.

Azonban nem csak a narrációból áll egy darab akadálymentesítése. Néhány nappal az előadás előtt hangos műsorfüzetet kaptam az Interneten keresztül. Ebben mindaz hallható volt, ami egy színházi műsorújságban olvasható. Arról is tájékoztattak, hogy vakvezető kutyával közlekedő lévén, nyugodtan hozhatom a négylábú segítőmet is.

Az előadás előtt két órával lehetőségünk volt a színpad bejárására. Kíváncsian vártam ezt az alkalmat, hiszen nem minden nap nyílik mód arra, hogy színpadra léphessen az ember. Közvetlen közelről megnézhettük, megfoghattuk a jelmezeket, akár fel is lehetett próbálni azokat. Megcsodálhattam - most már tudom - a herceg világoskék, csodaszép palástját, a törpe egyáltalán nem törpe méretű nadrágját, vagy az üteg egyenruháját. A narrátor vezetésével az egyik szeglettől a másikig körbejárhattuk a teljes színpadot, megfoghattuk a hatalmas fa ácsolatot, ami a padlást jelképezte, bekukkanthattunk a sufniba, hallhattuk a galambok turbékolását a kalitkában, játszhattunk azokkal a bizonyos szilvás gombócokkal is.

Röviddel a kezdés előtt kaptuk meg a narráció hallgatásához szükséges jeladót és a hozzá csatlakoztatott fülhallgatót. Az első felvonás alatt - ugyan semmit nem látva a fényeken kívül - erőltetve a színpadot néztem, a narráció mellett így igyekeztem kitalálni, mi is történhet. A második felvonás alatt becsuktam a szemem, és csak az előadás hangjaira és a narrátorra figyeltem. Így jött át igazán a játék. Ekkor kezdtem el igazán élvezni a darabot. A régi rádiójátékokat, illetve a rádiós színházi közvetítéseket juttatta eszembe.

Az előadás végén felzúgó taps ideje alatt, amikor a fülemben hallottam a meghajló színészek nevét, gondolkoztam el: milyen jó is lenne, ha a színháznak saját ilyen jeladói, fülhallgatói lennének, és a színházban narrátor is dolgozhatna. S ha színházba szeretne jönni egy látássérült ember, előadás előtt megkaphatná ezeket az eszközöket, így közelebb kerülhetne hozzá az előadás.

Ez az előadás csak számunkra volt különleges, a közönség többi részének egy szokásos színházi délután volt. Remélem, hogy lesz folytatása ennek a sorozatnak, s ezzel számunkra, látássérült emberek számára egyszerűbbé válik a színház világának megismerése.

- Kedvesné Oroszi Piroska, Alacska -