Jegyzet: Utcafiúk a Pálmában

Megsüllyedt az aknatető, körberepesztette a fagy az aszfaltot a miskolci Szemere utca elején. Szerencse, hogy csak az út mértani közepét kellett körbebójázni. Két hónapja lassítja a forgalmat a veszélyt jelző tábla, ami mára megduplázódott. Jó is így, mert az egyiket rendre feldöntik a figyelmetlen, autós mazsolák. A cammogó meleg busz párás ablakából jó előre látni. Csaknem a Népkertig. Csak a kanyargó járda vonalát figyelem, hogy magamba merülve egy villamosmegállónyit röpüljek vissza a régmúltba. Szántó István jegyzete.Nem különös, hogy osztálytársaim zöme környékbeli. A szomszédban lakik Fodor Feri, Komlóssy Attila, Nagy Pista, Kállai Laci és Jobbágy Gyuszi. Erre jár haza Kormos Pisti és Straub Sanyi, sőt egy időben még a László-fi vérek, Shwarcz Gabi és Faragó Bálint is. Csaknem a hídon, a lottózó és a korcsma előtt áll a békebeli sárga villamos. Az, amelyiknek az ajtaja le-felhajtható rácsosak, és az ütközőin kellemesen lehet csimpaszkodni. Számunkra ez a környék olyan élettér, mint a lakásunk. Hét közben úgy, mint hétvégén, itt keressük egymást. Vasárnap délben a máig is őrzött, nagy sárga metszett kancsóba, ebben a bűzös kocsmában kérem a szokásos egy liter kőbányait. A csatos családi palackról még nem is hallottunk. Heccelődünk egyet a kalauzzal, átfutunk a kitérőben ácsingózó szerelvényen. Leülünk, a sárgás fekete fapadon mintha mennénk, de az első csengetésre leugrunk. Hol van nekünk ötven fi llérünk ilyen luxusra... Ám előtte azonban megcsodáljuk, hogyan lyukasztgat. Minden apró jegynél hátrébb tolja a tányérsapkája sildjét. Ezzel jelzi, micsoda nehéz eltalálnia a megfelelő lyukat.

Majd gyalog vágunk neki a Szemerének. A kisbolt előtt szerencsénk van, a ház előtt parkol Komlóssy doktor úr Renault 16-osa. Előtte Wartburgja volt. Ebből a csodaautóból alig fut a hazai utakon. Szemközt a Mackó büfében hárman kérünk egy malátasört. Édeskés, rossz, de ez már olyan nagyfiús allűr. Kicsit feljebb Kállai Laciék ablakai az utcára néznek. Behív minket, majd terepszemlét tartunk az udvarukon, amely Jobbágy bácsi, a szabómester házáig húzódik. Itt egymást érik a farakások. Éppen most olvassuk a Pál utcai fiúkat, így valamennyink fantáziáját megmozgatja a búvóhelyekkel teli árnyékos grund. Már látjuk magunkat, hogy birkózunk, ölre megyünk a zászlóért. Össze is rakjuk a csapatot, végül ennyiben maradunk az idők végezetéig.

Mintha már jobban érdekelne minket a MÁV igazgatósággal szemközti titokzatos Pálma bár. Délután zárva, csak ajtórésnyire szellőztetnek. Meglebbentjük a vastag piros függönyt és belesünk a dohányfüstös sötétbe, ahová minket még nem engednének be. Tudjuk, itt rendelnek esténként azok a hölgyek, akik a bár mögötti lakásokban tartják a pásztorórákat. Mindent megosztunk egymással ebben az izgalmas témában. Majd megfogadjuk, idejekorán személyes tapasztalatszerzésbe kezdünk. Közben látom az udvar végéből kijönni a vörös hajú Háray főorvos urat, a Petőfi utcai gyermekkórház igazgatóhelyettesét. Ott lakik a közben. Elhúzzuk a csíkot, mielőtt kérdezgetni kezdene, hogy jobban vagyok-e már. A villamossal egy időben érünk a Népkert elé. A megállóban még megvan a magányos családi ház. Előtte déltől egy szotyolaárus maga tekeri a staniclit. Ő az, aki sötétedéskor a vigadó melletti szabadtéri moziban suttogva kínálja a köpködnivalót.

Ősszel hamarabb sötétedik. Nem sok időnk marad labdakergetésre. Nincs hazahívó mobilunk, magunktól indulunk vissza. Előtte beosonunk a lepusztult Vigadóba, ahol már állítgatják a pingpongasztalokat. Segítenénk is, ha hagynák. A sarokból meglessünk, egy-két játszmát majd újra tervezzünk. Jövőre mi is jelentkezünk a munkás sportegyesületbe. S mint a kínaiak, tollszárfogással hódítjuk meg a zöld asztal világát.

- Szántó István -