Felépült végre a házuk!

Mintha nem is ugyanaz a fiatalasszony fogadna bennünket a felsőzsolcai Nagyszilvás utcai kapuban, mint akivel július elején megismerkedtünk. Na persze! Akkor Magyar Andrea reményvesztetten állt otthonuk romjai előtt, most pedig álomszép új házukba vezet be, sugárzó arccal.

Körbejárunk az épületben, eközben kislánya, Lili fecskemód cikázik a lakásban, be-benéz az ajtók mögé, a szekrényekbe, sőt, egyben el is tűnik egy időre.

Lili ágya

– Azt számolom, „hányhová” lehet bújni, ha a barátnőmék meglátogatnak – kapjuk a magyarázatot, majd a végeredményt: tizenkét bújócskahely van a házban. De lesz még több is, hiszen még nem mindent költöztettek át az önkormányzattól átmenetileg kapott lakásból. Kérdezzük Lilit, hogy akarja berendezni saját, rózsaszín szobáját. Mutatja a legvédettebb sarkot:

– Ott akar lenni az ágyam.

A fogalmazás pontos: ő még egyelőre inkább Anyával szeretne aludni. Lelkileg megviselték a történtek, főképp a nagymama halála a katasztrófát követő napokban.

Megtestesült jótékonyság

Andrea minden tárgyról tudja, kitől kapta, s mindnek őrzi a történetét. Csak a nagyobbak: az ülőgarnitúra egy kollégája ajánlására került épp hozzá, a konyhaszekrény a „pap bácsi” ajándéka. A cseresznyefa szekrényeket a Marsó cég dolgozóitól kapta, ráadásul ő választhatta ki a boltban. Ám az csak véletlen, hogy a nyílászárók is cseresznyefából készültek. Ez Andrea számára is meglepetés volt, eredetileg fehér ajtókkal, ablakokkal számolt. Bekukkantunk a fürdőszobába és a mosdóba is. Andrea bevallja, ilyen gyönyörűről nem is álmodott.

Elmeséli, a ház „állami átvételekor”, vasárnap, megkérdezték tőle, neki mik a kifogásai. „Nekem , kifogásaim?!”, hitetlenkedett. A műszaki ellenőr is csupán néhány hiánypótlást írt elő: a járdát, a telek ház körüli feltöltését és az udvar talajának elsimítását. Azóta ez is megtörtént, bár a 17 tonna ide hordott földre még ráférne vagy 160. Ennyivel teljesen kiegyenlítődne az utca és az udvar szintje, épp az a fél méter, ami az áradás idején úgy mutatkozott meg, hogy a portán mellig ért a víz, míg az utcán „csak” derékig.

Keresve sem

Fotós kollégám, aki magánemberként nagy lakásfelújító, keresve sem talál hibát semmiben, ami nagy szó nála. Meg is jegyzi:

– Látszik, hogy ebbe beleadták a szívüket.

– Igen, mindent úgy csináltak, mintha legalábbis készpénzes megrendelő lettem volna, sőt, mintha a sajátjukat építenék. Még meg is sirattam őket, mikor elváltunk. Különös érzés motoszkál bennem, leginkább úgy lehet megfogalmazni: „Megérdemeltem én ezt?!”

Szalóczi Katalin