Meghalt Furmann Imre

Az első emlékem: a tekintete. Figyel és mindent lát. Így kell lennie, ez az élete: igazságkereső.

Annyi minden számít még, persze, de az igazság a leginkább előre való.
Milyen az ő igazsága. Tényekből épül, magyarázataival együtt: egy ember tárgyszerű igazsága. Ilyen ha a valóságról beszél, ilyen ha magáról. Ha az érzéseiről.
Összeáll a világ, így, mások számára is - lehet vele mit kezdeni. Ez biztonságot ad. Mintát a tudatos és cselekvő élet vállalásának bátorságához, a szabadsághiánnyal küszködő időkben. Ez fogja rendszerbe bármit mond, vagy ír – ez ő, maga. Költő, politikus, jogász – utat tévesztünk, ha puszta foglalkozásaival akarjuk azonosítani azt, akinek hivatása van. Aki örökké: összegez – hol a közéletben, hol napilapban, hol verseskönyvben. Aki, ha magát említi is, ott van mögötte a kor. Benne: mi, akik kortársai lehetünk.
A mi közös időnk.
A teremtőt említi egy interjúban. Hogy rajta múlik, mennyi időt ad. „Ha csak ennyit, akkor ennyit”.
„...én már nem ragaszkodom annyira az élethez” - a sorsával megbékélő ember beszéde ez. Lám, az összegzés. Fáj leírni a felismerést: a nyilvánosságnak szánt utolsó, szomorú szavain is átsüt a tárgyszerűség.
A szívbe markol, hogy most már tudjuk: az utolsó üzenetet olvastuk.
Végül: csak ennyi volt.
Ötvenkilenc év.
Most már örökké: múlt idő.
Ezt lehetetlen felfogni.

- Bujdos Attila -