Miskolci Legendák - a tapolcai hattyúk

Mindenkiben él valami ősi,

megmagyarázhatatlan vonzalom a

víz

iránt: az óceán, a

tenger folyamatosan keletkező és

elmúló hatalmas hullámai

ugyanúgy mágnesként vonzzák

a tekintetet, mint a tó szinte

mozdulatlan,

alig fodrozódó tükre vagy a hatalmas

sodrással zuhogó folyamok,

fátyolként sziklákat takaró

zuhatagok, szelíden hömpölygő

folyók,

csobogva fecsegő patakok, vékonyan

csordogáló erecskék vize.

A tapolcai

csónakázótó mellett

gyakran látni andalgó párokat,

sétáló,

üldögélő, beszélgető

vagy csöndben pihenő embereket. A tó

tükrében

időtlen idők óta nézegetik

magukat a felhők, a hajnalban

ébredő,

vagy a délben izzó fényében

tündöklő nap. S el nem unják

szemlélni

magukat a mozdulatlan vízben az éjszaka

mennyei vásznára feszített

csillagok.

Hajdan a tó nagysága kétszerese

volt a mainak, és több kicsi, éger-

és

fűzfákkal borított sziget emelkedett

ki belőle. A vízen piros és

fehér tavirózsák

nyíltak az erre járók

gyönyörűségére. Akkoriban

mélyebb volt

a tó medre is a mainál,

bérelhető csónakok sem voltak

még – egyetlen

magányos, öreg ladik állt csak a

part közelében, ölében

két evezőlapáttal,

egy fűzfához kötve. Hogy

kié volt a ladik, nem tudta senki,

emberemlékezet

óta várakozott ott

szolgálatkészen. Tavasztól

őszig gyakran

lehetett látni fiatal párokat, akik

elkötötték a ladikot, és

lassú evezőcsapásokkal

siklatták végig a tó vizén.

Hogy miről beszélgettek olyankor,

csak a tavirózsák, a

fölöttük duruzsoló

darazsak, a vízre cikázva inni

járó

madarak, a tó vizében lebegve

élő átokhínár, a

mélyben kecsesen sikló halak

vagy a vadkacsák tudhatták.

Azt mondják, élt Tapolcán

egy lány, aki olyan

lélegzetelállítóan

szép

volt, hogy férfiember szívét nem

hagyta hidegen. Ha végigsétált az

utcán,

úgy fordultak meg utána a

járókelők –

kiskamasztól az aggastyánig

–, mint a zsinóron mozgatott bábuk.

Mert a valódi szépség úgy

vonzza

a tekintetet, mint a mágnes.

Rendkívüli szépségének

tudatában volt

a fiatal lány: látszott a kecses

mozgásán, büszke

tartásán, a csípője

ringásán,

táncos lábának léptein.

Minden porcikája – derékig

érő, szőke haj-

zuhatagától puha, rózsaszín

talpáig – azt sugározta:

„Szép vagyok, szép

vagyok, én vagyok a legszebb!”

Az üzenetet, amit a lány minden

testrésze szavak nélkül

közvetített a

külvilágnak, mint a visszhang, úgy

adták vissza az udvarlói:

„Szép vagy,

szép vagy, te vagy a legszebb!”

S bár minden bók zene volt a lány

füleinek, legszívesebben mégis

attól

a barna fiatalembertől hallgatta, akivel egyre

többször sétált

esténként,

hétvégeken a

csónakázótavat övező

park különleges virágai és

fái között,

s akivel gyakorta üldögélt a tó

mellett egy padon. S bár a szíve

már a fiú

szívéhez hajlott, és

meghódolt neki egészen – a

világért sem mondta volna

ezt meg neki. Mert nemcsak szép volt, hanem

büszke is; azok közül a

lányok közül való, akik

még akkor is évődnek és

tiltakoznak a szavaikkal,

amikor a szavakat kimondó száj már

csókra vágyik, s a lánytest

megadta

magát egészen. Az érett

férfiember – akit sok nővel hoz

össze a sors – fölismeri

könnyen az ilyen ’ kívül nem

– belül igen’ lányokat, s nem a

száj, hanem

a test beszédére figyel: hiszen az mindig

őszinte.

De a tapolcai szép lány

udvarlója nem szerzett még sok

tapasztalatot

a másik nem s a szerelem terén – a

szív első lángolása volt az

övé. S aki

lángra lobbantotta, annak a szava szent volt a

számára, a mosolya

ajándék,

az öröme pedig az édenkert

bejáratának kitárt kapuja.

Ezt az örömöt, ezt a mosolyt

óhajtotta, ha vele volt – s ha

nélküle, akkor

egyre azon töprengett, mit tehet, hogy ragyogni

lássa a kedvesét.

Ó, a női arc, a női szemek

ragyogását kiváltani legjobban egy

másik ragyogással lehet: az

ékszerekével! Tudta ezt a fiú is,

azért takarékoskodott

hónapok óta, hogy megvehesse a legszebb

zafírköves gyűrűt, azt,

amelyiket

a kirakatban a szép lány sosem mulasztott

el megcsodálni.

A meggypiros, szív alakú kis

bársonydoboz ott lapult a zsebében

azon

a nyári délutánon, amikor a

parkban sétáltak. A fiú

többször is a zsebébe

nyúlt, hogy megérintse, s az

érintésből merítve

bátorságot nyerjen ahhoz,

amit tenni kívánt. Csakhogy így,

nyáridőben a tó környéki

szép park

tele volt ismerősökkel meg ismeretlenekkel

– hogyan is adhatná át

így,

előttük a gyűrűt? Úgy

érezte, a szavait mindenki hallaná,

mintha hangosbemondóba mondaná. Ahogy

sétáltak a tó körül,

hirtelen meglátta

az öreg csónakot a part

szélén.

– Csónakázzunk! – olyan

hihetetlen volt, hogy ezt nem ô, hanem a

lány mondta, mintha csak olvasna az ô

gondolataiban.

Eloldotta hát a kopott jószágot,

besegítette a kedvesét, s beevezett

a

tó közepére. Mikor már

elég távol volt a parttól,

összeszedte minden

bátorságát,

s dadogó szavak kíséretében

átadta az ajándékot. A lány

felsóhajtott

örömében, mikor a dobozkát

felnyitotta:

– Jaj, de szép! De

gyönyörű!

– Te vagy a szép! A

gyönyörű! – visszhangozta a

fiú, s felhúzta a lány

ujjára a drága ékszert. Kicsit

nagy volt a karcsú gyűrűsujjra, de a

lány ne-

vetve ígérte, hogy majd meghizlalja azt a

vékony ujjacskát. A fiú

pedig

azt mondta, úgy hallotta, hogy a

csókoktól szoktak meghízni az

ujjak,

és el is kezdte a különös

hizlalókúrát. A

vadkacsák gyanakodva

hallgatták

a cuppanásokat, és a legöregebb

– amelyik sokszor időzött már a

csónakázó

párok mellett – azt gondolta

magában: a férficsókoktól

nem a lányok

gyűrűsujja, hanem a hasa szokott megdagadni.

Csak a tudósok hiszik azt, hogy az idő

egyenletes lépésekkel,

kimért

módon halad. A többi ember megtapasztalja,

hogy ez nem így van, az idő

a maga kedve és szeszélyei szerint

viselkedik. Képes úgy lelassítani

a perceket, hogy véget nem érő

óráknak tűnnek, s képes

úgy felgyorsítani az

órák vonulását, hogy

egyetlen pillanatnak érezze az ember.

Rendszerint

a boldog órák zsugorodnak össze, s a

boldogtalanok nyúlnak

elviselhetetlenül

hosszúra. Így volt ez most is: az

ifjú szerelmesek észre sem

vették,

már leszállt az este. A park lassan

elnéptelenedett, csak ők

ringatóztak

a tó közepén az öreg ladikban.

Az égen és a vízben egyszerre

ragyogtak

fel az első csillagok, és hunyorogva

nézték a szép emberpárt a

földi

paradicsomban. Ôk is azt nézték: az

édenkertet a másik

szemében. S a

lányujj még mindig nem szűnt meg

csókoltatva lenni.

– Jaj, te, így el fog kopni a

gyűrűsujjam! – kacagott a lány,

és elrántotta

a kezét. A hirtelen mozdulattól a

gyűrű a tóba esett, a

csobbanásra a

kacsák álmukban a vízbe buktak, a

lány szíve ijedten szorult össze. A

fiú

nem vette észre a balesetet, de hogy a

csókolni való ujjat elvették

tôle,

fölriadt az álomvilágból,

rádöbbent, hogy alaposan eltelt az

idô. A víz

tükrén ragyogó csillagokra

nézett, aztán égi másukra,

és a határtalan szerelem

kimondatta vele azt, amit a dalszerzôk

megírtak már sokszor,

sokféleképpen:

– Ha akarod, lehozok neked egy csillagot az

égrôl, annyira szeretlek!

A lány – hirtelen ötlettôl

vezérelve – ezt felelte:

– Ne hozz le nekem csillagot, hanem – tudod

mit?! –, ha annyira szeretsz,

hozd fel nekem a gyűrűt a

tóból! – és ujjait

széttárva mutatta, hogy

az ajándék már nincs

nála.

– A vízbe dobtad? – kérdezte

a fiú, és a tekintete úgy

elsötétült, mintha

a szívében hirtelen éjszaka

támadt volna.

A lány száján meggondolatlanul,

akaratlanul bukott ki a válasz:

– Igen.

A büszkesége nem engedte, hogy az

igazsággal eltörölje azt a

kegyetlen

szót, hanem – az ember gyakran

könnyelműen hibát hibára

halmoz

– még meg is toldotta:

– Ha igazán szeretsz, akkor

megkeresed!

Kell-e mondanunk, hogy maga sem gondolta ezt komolyan?!

Ó, a szerelem

annyi bolondságot mondat és cselekedtet

az emberrel!

A lány volt, aki bolondot mondott, és a

fiú, aki bolondot cselekedett:

mert abban a pillanatban a csónakból a

vízbe vetette magát. A tó

nem volt nagyon mély, de az alján

lévô iszapban megtalálni a

gyűrűt,

reménytelen vállalkozás volt. A

fiú mégis újra meg újra a

markába fogott

egy marék iszapot, és nyitott szemmel

nézte, tapogatta az áthatolhatatlan

sötétben az ékszert keresve. Az esze

s az életösztöne azt

mondta, hagyja az egészet, de a szíve,

szerelmes szíve dacosan azt

kiáltotta:

„Nem hagyom!” – s egyre

mélyebben és mélyebben,

egész karjával

az iszapba túrt.

A lány dermedten ült a csónakban,

kiáltani akart a fiú után, hogy ne

tegye,

jöjjön vissza, de hosszú percek

után tudott csak – s akkor is

suttogva

– megszólalni. Mintha a

szívét hirtelen benôtte volna az

átokhínár,

egyre fojtogatóbban szorította valami. A

percek elviselhetetlenül hosszúra

nyúltak, s ô hiába várt, a

fiú nem bukkant fel sem a csónak mellett,

sem

távolabb – a tó csöndes volt,

hideg és nyugodt, mint a halál.

A vadkacsák arra riadtak, hogy

kétségbeesett hang hasít a

levegôbe,

s azt üvölti: „Neeeeeeeeeeeeeem!”

– aztán egy csobbanást

hallottak,

mintha valami, náluk sokkal nagyobb a

vízbe fordult volna.

– Sáp, sáp, csak rosszat

álmodtatok! – nyugtatta ôket az

anyjuk, és

óvón takarta be ôket

szárnyaival.

A ladik csöndesen

himbálózott egy ideig, aztán

– visszatalálva önnön

nyugalmi helyzetébe – megállt.

Csodálkoztak is másnap az elsô

sétálók:

hogyan kerülhetett üresen oly messze a

parttól, hol lehetnek az utasai.

De aztán arra gondoltak, hogy talán nem

kötötték ki rendesen, és

beúsztak

érte, hogy kihúzzák. Akkor

vették észre a két

hófehér hattyút, amint

kecsesen, utánozhatatlan bájjal nyakukat

egymásba fonják. Addig senki

sem látta ôket, senki sem tudta, honnan

kerültek oda. Ám onnantól

fogva

soha nem hagyták el sem egymást, sem a

tavat. Szépséges

méltósággal,

büszkén siklottak – mindig

párban, egymás mellett – a

tapolcaiak s

a tóhoz látogatók

gyönyörűségére. Maradtak

télre is, tán azért,

amiért

a vadkacsák, mert a tó vizét

élhetôvé tette számukra

akkor is az a meleg

forrás, ami a barlangfürdô

termálvizét is adta. De az is lehet, hogy

akkor

is maradtak volna, ha a tó vize lehűl

egészen, és a felszínét

elôbb

vékony hártyával, majd egyre

vastagabban beszövi a jég. Talán

akkor is

maradtak volna, ha a tó

jégpáncélja teljesen

körbeveszi, és foglyul ejti

ôket. Azt mondják, a

hegedűnyakú szép madarak olyankor

– az éhezéstôl

elgyöngülve – énekelni kezdenek.

Mélabús daluk távolról

harangok

és fuvolák hangjára

emlékeztet, és olyan szomorú, hogy

aki hallja, annak

összeszorul a szíve. Addig

énekelnek, amíg

hattyúszívük meg nem

szűnik dobogni.

A tapolcai tó vigyáz

hófehér madaraira, mint a jó

édesanya a gyermekeire.

Attól a naptól fogva, mikor az üres

csónakot a tó közepén

találták,

a hattyúk sohasem hagyták el a tavat:

mintha valami különös titok

kötné

oda ôket. Az volt az a nap, amelynek

hajnalán nem tért haza

otthonába

az a fiatal pár, akiket csónakázni

láttak a vízen. Rebesgették,

hogy

talán belefulladtak, de hiába

fésülték át a

vízimentôk az egész tavat le

az

iszapos mélyig, nem kerültek

elô.

A hattyúk nappali madarak, az

éjszaka sötétjében sohasem

repülnek.

Miként kerülhettek, költözhettek

hát oda? Hogyan lehet az, hogy

elôzô

napon még nem látta ôket senki, s

másnap hajnalban már velük volt

ékes

a tó? Nem tudja senki, nincs rá

magyarázat.

De a hattyúk ott vannak ma is –

és úgy úsznak a tavon, akár

álmaink a lét vizein.

Kapcsolódó cikkek:

• Miskolci Legendák: A

Hámori-tó titka

A Kossuth Kiadó gondozásában

Miskolci legendák címmel megjelent

Csorba Piroska és Fedor Vilmos

különleges kötete, mely 64 ismert

és kevésbé ismert miskolci

történetet dolgoz fel. A szerző

párostól fogadják szeretettel

a nagysikerű könyv egyik

fejezetét.

Részletek >>>

Európa leghosszabb

főutcája

Aki végig akar sétálni Miskolc

főutcáján, annak bizony

néhány órát rá

kell szánnia. A város keleti

és nyugati végét

összekötő utca teljes hossza ugyanis

tizenkét kilométer.

Méltán mondhatjuk tehát, hogy

a miénk Európa leghosszabb

főutcája. Valamibôl a legnek

lenni már önmagában is

érdem, hát még ha ehhez a

kuriózumhoz különös

történet is kapcsolódik! A

miskolci főutca esetében ez így

van. Részletek >>>

miskolci Perec

Kevés dolog van a világon, ami

finomabb lenne a miskolci perecnél. Frissen

sülve, melegen, ropogósan mennyei

eledel az, kicsi roppanás után

sósan, lágyan olvad el az ember

ínyén. Ha a híres miskolci

pékek filozófusok lettek volna,

eltöprenghettek volna azon, hogy a perec

tulajdonképpen nem más, mint olyan

rúd alakú tészta, amit

rafináltan úgy hajtogattak, hogy

három lyukat vegyen közre. Az a

három lyuk legalább olyan fontos,

mint a tészta maga: az adja meg ugyanis a

tészta értékét. Részletek >>>