ÉM-interjú: Balikó Tamás rendezővel

Arthur Miller: Közjáték

Vichyben című darabja

látható a

Kamaraszínházban a múlt

héttől. Az előadás

rendezőjével, Balikó

Tamással (aki a pécsi

színház igazgatója és aki

nemrégiben a Hypolit, a lakájt

rendezte Miskolcon) a premier előtti napon

beszélgettünk.

ÉM: Arthur Miller azt

írja erről a darabjáról:

1942-ben játszódik

Franciaországban, de a máról

szól. 1965-ben íródott. Hogyan

szól a máról?

Balikó Tamás: Ez egy

rettenetesen fajsúlyos dráma.

Tömören, árnyaltan,

szívbemarkolóan fogalmazza meg az

esendőséget. Egy olyan

történelmi korban játszódik,

amikor még nem lehetett látni, mit hoz a

jövő. Ma már tudjuk, ismerjük a

történelemkönyvekből. De akkor

még, 1942-ben nem lehetett látni,

még eldöntetlenek voltak a dolgok.

Tíz férfi ül az

őrszobában, nagyon sokfajták, mind

kihallgatásra várnak. A

rendőrfőnök sorban behívja

őket, a foglyok közben

félelmükben döbbenetes

felismeréseknek, önvizsgálatoknak

tanúi, szembesülnek önmagukkal.

ÉM: A darab főleg a

diszkriminációról szól.

Hogyan szól ez másképp ma

hozzánk, mint szólt volna 1965-ben?

Balikó Tamás:

Ugyanúgy szól. Másképp

öltözködnek az emberek, semmivel sem

másabb a kulturális befogadás, a

mentális készenlét. Van

némi hatás a magatartásra, de az

anyag az ugyanaz. De nem csak 1965-ben vagy 1942-ben

volt ugyanaz, hanem párezer éve is. Nem

fejlődik.

ÉM: Van értelme

egyáltalán a

szembenézésnek?

Balikó Tamás: Nem

így kell latolgatni. Meg kell

próbálni. Sok-sok felmérést

végeztek már, s kiderült, az emberek

nagy százalékának fogalma sincs,

ki volt az a Hitler. Hát ezért

ismétlődik a történelem.

ÉM: Mit mond rólunk

a darab?

Balikó Tamás: A

diszkrimináció, az

előítéletek csak a felszín.

De foglalkozik az egymás iránti

lenézéssel, a megvetettséggel.

Analizál. 1942-t írunk, vagyis a

zsidókérdés áll a

középpontjában, de arról

beszél, hogy mi lakik az ember

belsejében. Szembesülnünk kell vele,

hogy igazi áldozatokat tudjunk hozni. Az

embernek látnia kell, hogy együtt

élhet benne a jóval az a rossz is, amit

különben elítél. Nem

hősök és antihősök a

szereplői, nem a gonoszok és a nem gonoszok

összecsapása ez.. Az emberi

természetet mutatja meg a maga

jellemtelenségében,

mocskosságával és mégis

úgy, hogy ezek ellenére és ezekkel

együtt is szeretni lehet.

ÉM: Feloldozás?

Balikó Tamás: Nincs.

Katarzis sincs, illetve történeti katarzis

nincs. Ravaszul, rafináltan bánik a

szerző a befejezéssel.

A darabnak egyébként nincs

különösebb cselekménye, csak

ülnek a padon az emberek, beszélgetnek,

viszont közben lemeztelenednek előttünk.

Megáll az idő. A legnagyobb akció az

egész darabban, hogy egy német tiszt

végigmegy a színpadon. De a belső

mozgások drámaiak. Megvolt a házi

főpróba, a

legkülönbözőbb barátaim

voltak itt, nagyon döbbenten reagáltak az

előadásra, nagyon megérintette

őket. Nagyszerűek a színészek

is a szuggesztív szituációkban.

Mindenki azt mondta, borzasztóan

elfárasztotta őket, szellemileg

kimerülten jöttek ki.

ÉM: Nehéz

manapság. A színházba

járók jelentős része nem

szeret szellemileg kimerülni…

Balikó Tamás: Aki

tánckarra, bikinis lányokra

vágyik, az ne jöjjön, nem nekik

készült az előadás. Viszont aki

arra, hogy elgondolkodjon magáról, a

világról, az jöjjön.

Időnként muszáj szembesülni

önmagunkkal. A színház

alapmottója: időnként ilyen

előadásokat is létre kell hozni. A

minket körülvevő világ nem tart

önvizsgálatot. Messze nem moralizál

a világ, nehéz fogódzót

találni. Nehéz átevickélni

az életen. Ha meg tudunk szólítani

embereket, akkor kötelességünk

élni a lehetőséggel. Ezzel a

darabbal meg lehet. Ezért is

választottuk. Arthur Miller

egyébként is közel áll

hozzám, nagyon tudatos szerző,

klasszikussá, kikerülhetetlenné

vált. Belőle írtam a

szakdolgozatomat, millerista vagyok, szinte

személyes a kapcsolatom vele.

ÉM: Ön a darab

játékterének tervezője

is..

Balikó Tamás: A

szerző majdnem mindent elmond a

helyszínről, én csak annak

szegmenseit szerettem volna hangsúlyozni.

Minimalista a díszlet, csak egy vasajtó,

amin ha valaki kimegy, nem jön többé

vissza. A világítással is a

bezártság érzést igyekeztem

szolgálni. Nekem főleg karmesteri

teendőim voltak. A tárgyak esetén

egy-egy gesztussal éltem. Egy

újság, ami a

különállást

demonstrálja, vagy egy cipő, egy

cigarettás doboz… Az emberek

eltűnnek, a tárgyak maradnak. Mint

Auswitzban, ott is rengeteg személyes

tárgy maradt, s ez az, ami iszonyúan

megrendítő.

Forrás:

Észak-Magyarország