Diplomás házaspár a miskolci hajléktalanszállón

„Olyanok vagyunk, mint a kutyák,

félrevonulunk, ha bajunk van” –

mondja a férj, nevezzük

Jánosnak,

feleségét pedig

Katalinnak. Nevüket nem

adták a riporthoz, nem azért, mert

szégyellik magukat, hanem azért, hogy a

gyerekeik ne tudják meg, hol tartanak most.

Március eleje óta egy miskolci

hajléktalanszállón

hajtják álomra fejüket,

külön-külön, arra ugyanis nincs

mód, hogy a férj és feleség

együtt legyen. Pedig akkor sokkal könnyebb

lenne, legalábbis szerintük. Igaz,

napközben együtt vannak, a

szállón kívül. De nem az

utcán – ahogy ők mondták

–, ügyet intéznek. Munkát

keresnek, mindegy, hogy mit, csak munka legyen.

Igényeik nem nagyok: aki alkalmazza őket,

fizetőképes legyen. A segélyből

köszönik, nem kérnek, ők

munkával akarnak pénzt keresni.

Talán hajléktalan társaik

példája is elriasztja őket a

segélytől, hiszen – mint

mondják –, aki kapja, az mintha

feladná, már nem keres munkát

tovább.

Két gyerek, az egyik

egyetemista

Ők nem adják fel, ez derül ki minden

mondatukból. Katalin az

egész beszélgetés alatt a

kezét tördeli, nehezen nyílik meg,

hagyja, hogy férje meséljen.

János halkan, de

határozottan sorolja céljaikat. Azt

külön hangsúlyozza, nem álmaik

vannak, hanem céljuk van. Mégpedig az,

hogy kikerüljenek innen, hogy

lépésről lépésre

felépítsék újra az

életüket. Ahogy

János mondja: ugyanott

legyenek, mint korábban.

Hol voltak akkor? – kérdezem.

„Egyszerű és rövid

történet a miénk –

meséli a férj.

Középosztálybeli család

voltunk, két gyerekkel, akiket

felneveltünk, taníttattunk, egyikük ma

egyetemista. Én és a feleségem is

diplomás mérnökök vagyunk.

Vállalkozásba kezdtünk, hitelt

vettünk fel, egy darabig ment az üzlet, majd

egyre kevesebb megrendelés érkezett, a

bevételünk csökkent. Ahelyett, hogy

csődött jelentettem volna,

próbáltam törleszteni a

tartozást. Nem sikerült. Elúszott a

családi ház, a vagyon, albérletbe

költöztünk, de azt sem tudtuk

tovább fizetni, mert több munkahelyen is

becsaptak minket, nem fizették ki a

bérünket.”

Katalinnak keményebb

világ

– Egyik nap még az albérletben

laktunk – emlékszik vissza

János –, majd

másnap beköltöztem a

szállóra.

Először csak ő lett a

hajléktalanszálló

lakója, akkor még a felesége az

egyik barátnőjénél

húzta meg magát. De nem sokáig

maradhatott ott. Ment János

után.

„A hajléktalanszállón

töltött első nap rövid volt, csak

estére jöttem be – mondja

tovább János. –

Egész nap jártam a várost, hogy

találjak más megoldást. Nem

sikerült. Este lefeküdtem, és mit

csinál itt az ember, gondolkodik, és

okolja magát. Majd próbál

beilleszkedni, olyan ez itt, mint a katonaság:

alkalmazkodni kell a szabályokhoz.”
Jánosnak egy kicsit

könnyebb, talán azért, mint ő

is mondta, mert volt katona. Katalint

keményebb világ várta bent. A

nők – a házaspár

elbeszéleséből úgy tűnt

– szigorúbbak az újonnan

beköltözőkkel. A feleség egy

hideg, utcán töltött nap után

forró fürdőre vágyott, nem

tudva, hogy a zuhanyzásnak is megvannak a

szabályai, s ezt nő társai

durván adták tudtára. Azóta

tudja, alkalmazkodni kell, de leginkább kijutni

innen.

pont

Ha valakinek a történet

kapcsán az jutna eszébe, hogy

a két gyerek miért nem

segíti szüleit, annak tudni

kell: nem tudják, hogy

János és

Katalin hol élnek.

Mint mondják: „Nem

terheljük a gyerekeket, akiknek

egyébként sincs meg a

lehetőségük arra, hogy

minket segítsenek.”

És, ha a gyerekek fel akarnak ugrani

a szüleikhez, meglátogatni

őket, a lakásba, ami nekik

már nincs? – kérdezem.

„Igen, valóban nehezen lehet

eltitkolni, de eddig mindig

próbáltuk

elhárítani a

látogatásukat” –

mondja János.

Általában ő a

család szóvivője, s

legtöbbször az hangzik el

tőle: dolgozni akar, akarnak.

Katalin akkor

nyílik meg, mikor a benti

életről mesél.

Nehezebben viseli, mint férje, de

szobatársai miatt

szerencsésnek tartja magát.

Megvédik, ha kell –

meséli.
Jánoson

látszik, nem adja fel könnyen,

de ha egy kicsit elbizonytalanodik, akkor

felesége tartja benne a lelket,

és ez fordítva is igaz. Okuk

lenne a

kétségbeesésre, hiszen

munkát még nem

találtak. Egy bajuk van:

túlképzettek. Amikor egy-egy

interjún megtudják, hogy

diplomások, akkor utat mutatnak

nekik. S a lakcímük sem

szerencsés:

hajléktalanszálló.

Ezt inkább letagadják, ahogy

János fogalmaz:

fekete pont a munkaadó

szemében.

hajléktalanok maradnak a

szállón

Novemberben arról

érdeklődünk a

hajléktalanszállókon,

több-e a beköltöző,

a hideg miatt. Most, tavasszal

arról, hogy kevesebben vannak-e,

a jobb időben, többen

választják-e az

utcát. A válasz

meglepő volt: nem. Azért

volt meglepő, mert ez csak

pár éve van így,

korábban a mi

feltételezésünk volt

a jellemző, a jó

idővel, egyre többen

hagyták el a

szállót. Ezt már

Kreffly Gábor,

a Magyar

Vöröskereszt megyei

szervezetének

Hajléktalanokat

Gondozó

Központjának

vezetője mondta. Azt is, hogy

míg korábban több

volt a férfi hajléktalan,

mára a hölgyek száma

kezdett rohamosan nőni.

Miért? Erre a szakemberek sem

tudják egyelőre a

választ.

A válság miatt vannak-e

új

hajléktalanok?

Egyelőre nem jellemző, de ez

egy hosszabb, 1-3-5 éves

folyamat – válaszolta.

Kapcsolódó cikkek: 

• Pillantás a

nyomorba – Avasi

hajléktalan-körkép

tetején – Hajléktalan fiatalok

menedéke  

– Hogy alakul a sorsuk?

élet az utcán -

Hajléktalansorsok Miskolcon