Dr. Csomai Zoltán emlékére

Tizenkét éve hunyt el Dr. Tech.

Csomai Zoltán, hazánk első

kormányengedély nélküli

részvénytársaságának

alapítója, író,

költő,

mérnök-közgazdász, a

gépészeti szaktudományok egyetemi

doktora, a Magyar Gyáriparosok Országos

szövetségének elnökhelyettese,

az Észak-magyarországi

Gyáriparosok Szövetségének

elnöke, az Észak-magyarországi

Gazdasági Kamara társelnöke, a

Magyar-Kínai Kereskedelmi és Iparkamara

elnöke, a Távol-keleti Üzleti Klub

alelnöke, a Déli Hírlap egyik

tulajdonosa, az IC(P) Befektetési és

Kereskedelmi Holding Rt.

elnök-vezérigazgatója,

többségi tulajdonosa volt.

Dr. Csomai Zoltán testamentuma.

Mikor hazánk egy költőjének

leánya meghalt, s megkérdezték

tőle, miért nem ír róla,

Ő ezt válaszolta: „Nem tudom

leírni, nagyon fáj…”

Én most mégis megpróbálok

írni egy olyan emberről, aki valóban

példa kell hogy legyen valamennyiünk

számára. Dr. Csomai

Zoltán (1955-1997) nevét

úgy gondolom rengetegen ismerik, ám hogy

milyen volt valójában, azt talán

kevesebben. Kevesebben, hisz sohasem hangoztatta,

sohasem kérkedett azzal, amit

embertársaival tett. Nem dicsekedett vele,

hiszen önzetlenül tette; természetes

volt számára. Sokban segítette az

oktatást, mozgássérült

gyerekeket, vagy az arra rászoruló

budapesti klinikákat, sebészeti

osztályt.

Számítógépeket,

műszereket, tolószékeket,

defibrillátorokat vett, támogatta a

kutatókat, és mindezért

cserébe semmit sem kért. Miért is

kért volna?...

Egyszerűen csak megtette, mert megtehette,

és meg akarta tenni. Létrehozta az

Észak-magyarországi

térségnek egyik legnagyobb

vállalatát, mely hatalmas

gazdasági lendületet adott az

Észak-keleti régiónak, ám

sohasem hangoztatta. Nyitott volt bárki

problémája iránt, és

amíg tudott, segített rajtuk,

rajtunk.

Egy kedves történet is szembe jutott:

Mikor karácsonykor bevásárolni

ment a piacra, a tolongásban észrevette,

hogy egy néni nem tud megvenni két

paprikát, mert nincs annyi pénze. Az

árus persze nem engedte el azt a pár

forintot még karácsony napján

sem… Miért is tette volna? Ez nem

szokás… A nénin látszott a

keserűség, és a

megalázottság.  Két

paprika… Rögtön észrevette

– mert észre akarta venni –, hogy a

néni mennyire nyomorúságosnak

véli a helyzetet. Megvette neki. De nem

kettőt, hanem tizet. S, hogy mit érezhetett

ekkor ez a szegény, idős asszony? Nos,

úgy gondolom, ezt csak dr. Csomai

Zoltán egyik versével

fejezhető ki: „Mert szegény volt, s

kívánta a

bagófüstöt,/villamos sínek

közt csikket szedegetett,/kiválogatva a

javát, a szebbeket./Napfényt vett

arcára, s szívta egyre beljebb/az

életet jelentő, szép fellegeket.

Jött, sétált arra egy másik

észrevétlen,/maradékot keresett

ott, révetegen./Aztán leült a

szegélykőre megtörten,/csak a

legapraja maradt, s az semmisem,/így hát

nézte a pöfékelőt

félszegen. A Gazdag úr volt, s

mindjárt a zsebébe kotort,/és e

patinás cigaretta dobozból/tíz

félszálnyi csodát a Szegény

elé tolt./A sárga fogak közt

megújult a világ,/s milyen boldogan

ölelte át a magányt.”

A szegény embereken mindig igyekezett

segíteni. Kenyeret osztott ingyen,

támogatta őket, s gyermekeiket is az

iskolapadokban. Őmaga is több könyvet

nyomtattatott, adatott ki. Az oktatást mindig

fontosnak tartotta és áldozott

érte. Akárcsak a fiaiért a

tanulásban (is), hogy minél többet

tudhassanak, tudjanak. Gyakran gondolkodott, és

beszélt erről; s úgy vélem

igaza volt, hisz : „A ruhák és

minden tárgy, csak múló dolog; a

tudás, az mindig megmarad. Tudod?”

–mondta. S valóban: sosem hivalkodott

feltűnő öltözettel, autóval,

vagy villalakással. Sötét

öltönyben, feketéslila 

gépkocsival közlekedett, és a

háza sem volt kirívó. Megtehette

volna, hiszen a tudást amennyire lehet,

birtokolta, de pont ezért nem tette meg.

Nem ezekben látta a valódi

értékeket. Egészen másban.

Az emberiség támogatásával

sosem hagyott fel, annak ellenére, hogy sokan

rosszindulattal fogták fel mindezt.

Döbbenetesnek tartom és egyben

szörnyűnek, hogy egyre többen

megérteni sem képesek azt, hogy valaki

segíteni akar rajtuk. Bár miért is

gondolnánk erre, amikor ők sosem

tették, és másoktól sem

érezték. Sok fájdalmat okozott

neki az a társadalom, amiben Ő

segíteni igyekezett. Ennek ellenére nem

vált, - mint oly sokan –

megcsömörlött

gyűlölködővé, mások

„eltaposójává”.

Sőt, mintegy váteszként folytatta

mindazt, amiben hitt. Tudjuk, hogy a

próféta sorsa mindig

„bukással” végződik, de

mégsem adja fel, hisz azzal önmagát

tagadná meg. S, ha egy megtört,

megfáradt néni arcára mosolyt

lehet varázsolni, már

„megérte”. Én, mikor

először olvastam verseit, nem láttam

„bennük” az értéket, meg

sem értettem tartalmukat; csak éreztem

különös

atmoszférájukat… Majd mikor

megkérdezte tőlem, hogy mi a

véleményem a verseiről, azt

válaszoltam, hogy nagyon pesszimisták.

Nem értettem, hogy miért olyan

fájdalommal teli sok műve. Talán nem

is akartam megérteni; hisz kint sütött

a nap, körülöttem voltak akiket

szeretek, és úgy éreztem, hogy

boldog vagyok. Ám, a válasza

megdöbbentett: „Min akarsz mosolyogni,

amikor a világban mindenhol háború

van, az emberek ölik egymást?! A két

világvallás harcol egymás ellen.

Ez a valóság; nem lehet

mosolyogni!” Ezek a szavak ébresztettek

rá, hogy meg se értjük, vagy meg se

akarjuk érteni, hogy mi történik

valójában

körülöttünk.

Dr. Csomai Zoltán, 1997

február 23.-án súlyos

betegség következtében elhunyt.

Emlékezzünk rá, akár egy

mécsessel a sírjánál,

akár csak gondolatainkban. Egy igazán

tehetséges ember volt.

Dr. S. P