2009.01.07. 18:07

Világörökségi segélykiáltás: Miatta, vagy érte?

<p>Ha nem születik egyfajta megegyezés, akkor a Tokaji Történelmi Borvidék kultúrtáj elveszítheti világörökségi címét. Ez (is) kiderült azon a tanácskozáson, amelyet Ódor Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke hívott össze.</p>

Ha nem születik egyfajta megegyezés, akkor a Tokaji Történelmi Borvidék kultúrtáj elveszítheti világörökségi címét.

Ez (is) kiderült azon a tanácskozáson, amelyet Ódor Ferenc, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke hívott össze a világörökségi területhez és annak úgynevezett „pufferzónájához” tartozó települések vezetői részvételével.

Az apropót egy december eleji tállyai sajtótájékoztató és Szerencs Város Önkormányzata december 11-i ülésén hozott döntés adta. Előbbin tíz – a i lévő – település jelentette be, hogy fontolgatja a világörökségből való kiválást, utóbbin szerencsi képviselő-testület döntött úgy, hogy „kéri a döntésre jogosult szervektől – a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottságától (VMNB) és a Magyar Köztársaság Kormányától – Szerencs város közigazgatási területének a Tokaji Történelmi Borvidék kultúrtáj világörökségi területéből történő kivonását”.

Nincs precedens rá

A bejelentés nagy vihart kavart, hiszen világméretekben is precedens nélküli, hogy valaki lemondana a világörökség címről.

Soós Gábor, a VMNB nemzetközi referense szerint egyszerűen „nem lehet kilépni a világörökségből”. Decemberi nyilatkozata szerint „a világörökség nemzetközi kötelezettségvállalás, amelynek a magyar állam a részes állama, mondhatni, nemzeti ügy. Egy helyi önkormányzat nem léphet ki egyoldalúan a nemzetközi egyezményből”.

A tegnapi megyeházi – nem nyilvános – tanácskozáson Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal általános elnökhelyettese, a Világörökség Magyar Nemzeti Bizottság titkárságának vezetője ezt megerősítette és hozzátette, hogy a mostani viták viszont azt eredményezhetik, hogy a teljes Tokaji Történelmi Borvidék elveszítheti a világörökség címet. (Erre viszont már volt példa a történelemben – a szerk.)

Egy segélykiáltás

Rónavölgyi Endréné polgármester, országgyűlési képviselő a szerencsi önkormányzat döntését „egy település segélykiáltásának” nevezte. Elmondta: „A világörökség cím elnyerése óta a várost elkerülték a befektetők, ipari fejlesztést nem történt, új álláshelyek nem létesültek. Az eddigiek ráirányították a figyelmet a világörökséggel kapcsolatos szabályozás hiányosságaira.”

A városvezető bírálta a megyei területrendezési terv, amely – részben az országos területrendezési tervvel összhangban – „Szerencsre és a környező településekre olyan természeti, táji, örökségvédelmi övezeti besorolásokat állapít meg, amelyek jelentősen korlátozzák a további fejlesztési lehetőségeket. Az előírások korlátozzák az iparfejlesztést, illetve kimondják, hogy „a világörökségi és borvidéki területeken térségi jelentőségű erőmű nem létesíthető.” (Ez megakadályozhatja például a szerencsi szalmaerőmű megépítését – a szerk.)

Rónavölgyi Endréné összegezte többek véleményét, amely szerint világörökség ide, vagy oda, Tokaj-Hegyalja képtelen csak a szőlő- és bortermelésből, illetve az ehhez kapcsolódó idegenforgalomból megélni.

Nem akadály...

Májer János, Tokaj polgármestere, a Tokaji Történelmi Borvidék Világörökségi Egyesület elnöke utóbbi megállapítással egyetértett, de meglátása szerint a területrendezési tervek és maga a világörökségi cím nem jelent akadályt az észszerű iparfejlesztésnek a térségben. Azt azonban hiányolta – és ezzel kapcsolatban az egyesület is több kezdeményezést tett –, hogy hiányzik egy magyar világörökség törvény, illetve a világörökségi terület kezelési terve. Mindkettő állami szintű döntéseket igényel. „Mindezek mellett arra is szükség van – tette hozzá –, hogy az állami költségvetésben külön soron kellene szerepelni a kezelési tervben leírtak végrehajtásához szükséges pénznek. Amíg ez nem történik meg, tényleg nem tudjuk kiaknázni az előnyeit a világörökségi címnek.”

Szaniszló Bálint

Pénteken folytatják...

Ódor Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke előremutatónak nevezte a tanácskozást és megerősítette, hogy a megyei önkormányzat semmivel nem kívánja akadályozni – nem is tudná – a tokaji világörökség fejlődését, sőt elemi érdeke, hogy segítse azt. Ezért is hívta össze a tanácskozást, amely – mint kiderült – pénteken, a világörökségi egyesület szervezésében Tokajban folytatódik, remények szerint további eredményekkel.

A kilépést fontolók

Magtelepülések:
Bodrogkisfalud, Mezőzombor, Tállya

Peremtelepülések:

Abaújszántó, Erdőhorváti, Golop, Legyesbénye, Olaszliszka, Szegilong, Szerencs

A következő levél a Szerencs Agora levelezőfórumra érkezett:

Amikor a lóláb „kivillan”

Érdeklődéssel kezdtem hozzá Kuthi CsabaVilágökörség című, a Népszabadság 2008. december 24-i számában megjelent cikkének az olvasásához.

Arra számítottam, hogy egy közöttünk élő helyi borász a szeretetet ünnepének számító karácsonykor megértőbb lesz térségünk azon többségben lévő lakosainak sorsa iránt, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy szőlősgazdaként keressék meg a kenyerüket. Sajnos a megértésnek nyomát sem találtam a cikkben. Az újság hasábjain is kifogásolták egyesek a közismert szólásnak a „kivillan a lóláb”-ra történő átferdítését. Pedig ez a szokatlan szószerkezet nagyon jól érzékelteti a két hasonló helyzet közötti különbséget: ha a „lóláb kilóg”, akkor már mindenki előtt tiszta és világos a lólábbal kapcsolatba hozott személy valóságos szándéka, még ha a „lóláb kivillan”, akkor még csak egy-egy véletlen elszólásból egy-egy pillanatban tud erre vonatkozóan következtetést levonni az éppen odafigyelő. A lóláb ilyen kivillanásai érhetők tetten a fent említett írásban.

Első villanás. A cikk írója a Tokaj-hegyaljai szőlészet-borászat sokadik tönkretételének értékeli azt az időszakot, amikor az emberek tömegének nyílt arra lehetősége, hogy szakmunkásnak, technikusnak, mérnöknek tanulva kiemelkedhessen környezetéből és a diósgyőri iparban boldogulhasson. A szerző a problémát a szőlőmunkások tömeges elvándorlásában látja, és nem abban, hogy a Lenin Kohászati Művek kéményeinek füstje megváltoztatta volna Tokaj-Hegyalja mikroklímáját. Úgy tűnik, nem az a baj, hogy a biomassza erőmű a világörökségi terület védőzónájába tartozó Szerencsen épül, hanem az, hogy épül egyáltalán valami, ami a kiszolgáltatott szőlőmunkásoknak alternatív lehetőséget biztosít a megélhetésre. Ezt a „veszélyt” pedig tetézi még az elképzelés, amely szerint több hektáros üvegház épül az erőmű mellett annak hulladékhőjére alapozva, ahol több száz szakképzetlen munkaerő foglalkoztatására nyílik lehetőség. Ha a borászok a diósgyőri munkahelyek hajdani keletkezését sorscsapásként élik meg, akkor a világörökségre való hivatkozás csak ürügy! Ugyanúgy tiltakoznának, ha az erőmű Prügyön, vagy éppen Tiszalúcon épülne meg.

A második villanást a cikk beállítottságát tapasztalva érzékeltem. Mi, szerencsiek, azt gondoltuk, hogy a cukorgyár bezárását követően a borászok belátják, hogy a környezeti hatás az erőmű megépítése után is kisebb lesz, mint a cukorgyár működésével korábban volt, így hát a tiltakozásukat befejezik. Egyesületünk 2007 decemberben javaslatot készített a viágörökségi címben érintett 28 település számára a kezelési terv módosítására, ami megteremtheti az összhangot a viágörökségi cím és a térség szabályozott ipari fejlesztése között. A feldolgozott vélemények alapján 2008 márciusában felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ellentétek élezáse az egyébként is számos problémával terhelten megkapott világörökségi cím elvesztésével járhat. Akinek tehát ténylegesen fontos a világörökségi cím, az nem szaladgál az UNESCO-hoz, hanem a békés együttélés módját keresi. A feszültség gerjesztése csak annak lehet az érdeke, akinek mitsem ér a világörökségi cím, ha a munkaerőpiacon az ezzel járónak tekintett kiváltságokat elveszíti. Kuthi Csaba azt írja, hogy „ha a magterületet a műemléki épülethez, akkor az ütköző zónát a műemléki jellegű épülethez hasonlíthatjuk.” Ennek analógiájaként még jó néhány megállapítás tehető. Például: „ha a világörökségi hatástanulmányt a törvény előkészítéséhez, akkor a világörökségi kezelési tervet a törvényhez, az építési szabályzatot a törvény végrehajtási utasításához hasonlíthatjuk.” Jelen pillanatban abban a stúdiumban tartunk, amikor elkészült, de még nem került nyilvánosságra az UNESCO-nak küldött kormányjelentésben vállalt világörökségi hatástanulmány. Ezt kellene követni a kezelési terv módosításának és az érintett települések általi elfogadásának. Az így született kezelési terv „végrehajtási utasítása” lenne az építési szabályzat. Kuthi Csabának nem kellene csodálkoznia azon, hogy az egyes települések nehezményezik, hogy az építési szabályzat készítői át akarják tőlük venni a törvényalkotói szerepet, mert előbb készítik el a végrehajtási utasítást, mint ahogyan a törvényelőkészítői munka befejeződött és a törvény megszületett volna.

Harmadik villanás. A hivatkozott cikk azt tartja kívánatosnak, hogy a borból „tisztességesen, adóhivataltól, jövedéki hivataltól és munkaügyi hivataltól valóm félelem nélkül meg lehessen élni.” Felvetődik a kérdés, hogy vajon milyen félnivalójuk lehet a borászoknak ezektől a hivataloktól? A jogi normák betartása alól kérnek felmentést a borászok?

Végül a negyedik villanás. Zárszóként a szerző sokkal több célzott támogatást szeretne ennek a térségnek a fejlesztésére. Természetesen azoknak, akik a szőlő- és borkultúra érzői és hordozói századok óta. Számomra a cikkből világossá vált, hogy a borosgazdák a viágörökségi címmel megszerezni vélt kiváltságaikat szeretnék megerősíteni, a világörökségi területtel az elsőbbség jogán kijelölték territóriumukat, amelyből kiüldözik azt, aki oda betéved. Azt szeretnék, ha békén hagynák őket a hatóságok,akik elégedjenek meg azzal, ha minél több támogatást adhatnak. Úgy érzem, hogy Kuthi CsabaVilágökörség című cikkében a lóláb annyiszor kivillan, hogy már-már azt is mondhatnánk, hogy kilóg.

Takács Zoltán

A Szerencsi Csokoládégyár ny. főmérnöke a Szerencsés Környéke Fejlődéséért Egyesület elnöke