Vidám percek

A botrány a bulvár önálló jelentéssel alig bíró, mégis erélyesen figyelmet követelő szava. Ken Ludwig művében is kevés okot találni, ami a címadást indokolhatná: botrány, végül is nem történik, nem a sors, hanem a szerző rendezi el a legalább három hangsúlyos vígjátéki helyzetből szőtt történetet. Nem követeli a világhírű tenor életét, meghagyja félreértésnek a halálhírét, megengedi, hogy méltósággal távozzon a színről. És önbizalmat adva neki, révbe juttatja feltörekvő hősét, Maxot. Tessék megnyugodni, az élet szép – olyan világ könnyen érthető üzenete ez, amelyben tehetséggel és akarással nagyjából bármi sikerülhet.

Menczel Róbert art deco-t idéző díszlete, Laczó Henriett öltözékei a múlt század első felében jelölik ki a játék helyét, és Szirtes Gábor rendezése is kerüli az aktualizálást, a szerző szerinti eredeti idejében tartva meg a művet.
Szirtes Gábor tisztességes nevettető: hisz benne, hogy a poén nem magától születik. A kacagásig vezető út néha talán fáradságos és hosszú, de ezt a tagadhatatlanul vidám percek feledtetik.

Rendezőként és a clevelandi operatársulat igazgatójának szerepében is arra épít, amilyennek a színházi népséget ismeri. Annyit használ ebből a tudásából, ami még nem zavaró a bennfentességével, de amennyivel már képes megérthető és komikus figurákat teremteni.

Sanders számára, ahogyan Szirtes Gábor mutatja, a művészi érték az anyagilag kifejezhető hasznossága miatt fontos. Ésszerű és könnyen érthető világkép az övé: előadás nélkül nincs bevétel, bevétel nélkül nincs előadás. A rossz hír is lehet jó hír: a tálaláson áll vagy bukik – ilyenkor nem a Carment kell színre vinni, hanem a Requiemet.

Tito Merelli kifelé kívánkozik ebből a gépezetből, Max befelé tartana – a siker vágyának és a siker terhének ellentéte szervezi köréjük a történetet. Egyikük sem az, aki lenni szeretne, és mindketten megkapják, amit akarnak.
Bakai László tenoristáját a hírnévnek való megfelelés tartja nyomás alatt: az ember és a róla élő kép közötti távolság jelentős, az embernek – akarja, vagy nem akarja - a saját szerepévé kell válnia. Ez tarthatatlan elvárás – Bakai László az emiatt érzett őszinte riadalom megmutatására is képes komikus. Nemcsak saját maga megértéséért, de a helyzetek felismeréséért és megoldásáért is meg kell küzdenie a szerepe szerint: idegen egy idegen városban, ahol az eligazodáshoz a rutin kevés fogódzót ad.

Max, Vida Péter alakításában az önbizalom átalakító erejének birtokába jut. Mulyából a saját értékeit használni képes, önérvényesítő férfivé válik. Őszinte, nem hivatkozik másra, mint magára: ebben az új, határozottabb életében talán nem kell majd a pályája delelőjén ugyanazt éreznie, mint Merellinek.
Őszinte Homonai István londinere is: a mássága mögül beszél ki, jónak mondva a jót, rendre utasítva a rosszat.

Pap Lívia Maggie-je szerelmi téren tapasztalatlan, sokkal inkább a tenorista státuszáért rajong, a hangért, mint a férfiért, aki a hangot birtokolja. Kerekes Valéria Mariája Merelliben viszont egyértelműen a tapasztalatot kéri számon: a férfit akarja. Jancsó Dóra vamp Dianája a kapcsolatokat akarja, az előre jutást – számára Merelli a belépő egy másik világba. Rosszkor kéri a bebocsátást: a tenoristát már nem érdekli ez a világ.

(Ken Ludwig: Botrány az operában című művét a miskolci Kamaraszínházban Szirtes Gábor rendezte)

Bujdos Attila