"1956-ról szóljon az ének!"

Túl tudnak-e lépni a művészek képzőművészetben 56 ábrázolásában bizonyos külső sémákon, mint micisapka, viharkabát?
– Én beleástam magam az 56-os forradalom és szabadsághar vizuális lenyomatát őrző művekbe, de csak azokba, amelyek 1989-ig készültek. Ez mintegy 1000 alkotás. Mivel ezek a legnagyobb tilalom alatt álltak, idehaza gyakorlatilag az íróasztalnak születtek, a fényképekről visszaköszönő képi elemek nem is válhattak toposzokká. Ezek az alkotások másról szólnak. Ha meg is jelenik mondjuk egy-két Szalay grafikán a micisapka, nem ez a lényegük. A 89 után született művekbe a politika oly mértékben beleszól, hogy azokkal egyáltalán nem foglalkozom.

A félelem és a lélek

Mi lehet az oka annak, hogy ha Magyarországon „hozzányúlnak” 56 témájához, akkor vagy az aktuálpolitika cincálja szét a darabot, ha megpróbálnak elvonatkoztatni tőle, akkor a tényszerűséget hiányolják belőle?
– Az egyik probléma maga a megrendelés, még ha társadalmi megrendelésről, azaz valóságos igényről van is szó. A műalkotás belülről vezérelt, és az évfordulók kötelezvénye ezt nem szavatolja, különösen, ha pályázati pénzek vannak kilátásban. A kampányokból ritkán születnek érvényes művek, ez jellemezte az ’56-os projektet is. A Liberté ’56 és az 56 06, bár vitathatók (szerencsére, mert vitathatatlan művek nincsenek), markáns alkotások, nem rajtuk kell elverni a port. Gondolatokat ébresztettek, és formát alkottak – vélekedik Koltai Tamás kritikus. – Ma általában (a tehetségen kívül) az elszánt mondanivaló hiányzik, a többség túlélésre játszik, hogy „baj ne legyen belőle”. A félelem megüli a lelket. A semmitmondó színház és a semmitmondást elváró közönség egymás kiszolgáltottjai. Más (posztkommunista) országokban nagyobb az öntörvényű, a művészetet nem cinikusan, megélhetésként kezelő alkotók aránya, ezért születnek jobb művek. Az ’56-ról szóló művek és recepciójuk kérdése nem esztétikai kérdés, hanem elhivatottság és morál kérdése, amelynek hiányától szenvedünk. Ez a másik – a fő – probléma.