Utolsó figyelmeztetés: darabjaira hullhat Európa

Az európai vezetők az egyik sikertelen csúcstalálkozótól a másikig vergődnek, eközben azonban mélyen el kellene gondolkodniuk azon, hogy miként nézhet majd ki a kontinens és az egész világ, ha továbbra is elégtelen megoldásokat kínálnak az EU problémáira.

A kérdésre a választ nem Brüsszelben, hanem Tiraszpol városában kell keresni, amely a Dnyeszter-menti Moldovai Köztársaság – vagy más nevén Transzdnyesztria – fővárosa. A területsáv a maga félmilliós lakosságával a 90-es évek elején különült el, a csaknem 300 milliós lélekszámú Szovjetunió szétesése után. Az új képződmény (a 4 milliós lakosságú) Moldova területéről vált le, amely viszont korábban az 50 milliós Ukrajnából szakadt ki. Transzdnyesztria rendelkezik önálló kormánnyal, parlamenttel, hadsereggel, alkotmánnyal, zászlóval és egy buzdító, szovjet stílusú himnusszal. Az államisága természetesen nem lenne teljes önálló valuta nélkül. A szóban forgó politikai entitás a pontos leképezése annak, amit a fizika világában hasadásnak vagy szétesésnek mondanak. Az erős igénybevételnek kitett, nagy területű egység először két nagyobb részre esik, majd darabokra hullik szét.

A hat nagyobb európai állam közül egyedül Franciaország rendelkezik jól meghatározott, központosított politikai rendszerrel. Lengyelország centralizáltsága ehhez közel áll, de jelentős regionális eltérések maradtak fenn. Olaszország és Németország a XIX. században kis és közepes méretű politikai egységek tarka egyvelegéből állt. Nagy-Britannia idősebbnek és stabilabbnak látszik, Skóciát azonban olyan politikai párt irányítja, amely vissza akarja vonni az 1707-es uniós egyezményt, az országrész jövőjét a 2014-re tervezett skót népszavazás határozná meg. Spanyolország Franco diktatúrája után a régióknak adott autonómia révén tudta stabilizálni magát, közülük egyesek máig függetlenként viselkednek.

Ezeken a politikailag töredezett területeken az integráció logikája korábban azoktól a térségektől függött, amelyek elégedetlenek voltak a politikai rendezéssel, és nagyobb egységekben kerestek új szövetségeket. A dél-német frank tartományok annak idején elégedetlenek voltak, mert a napóleoni háborúk idején bajor uralom alá rendelték őket, ezért a német nacionalizmusban, illetve Berlin és a porosz területek ellensúlyában keresték az utat München hegemóniájának megtöréséhez. A bajoroknak azonban nem tetszett az egyesült Németország, ezért az egyesült Európa eszméjében kerestek kiutat, végül ügyesen használták az alakuló Európai Közösséget a saját politikai rendszerük érvényesítéséhez.

Az integrációnak megvolt a saját történelmi lendülete, ha azonban a folyamat ellenkezőjébe vált át, akkor ellentétes nyomaték alakul ki. Az európai struktúrákkal szembeni ellenérvek attól függnek, hogy milyen fokú ellenségesség alakul ki azzal a transzferunióval szemben, amely elvezethet az erőforrások újraelosztásához. A dél-európai térségbe irányuló transzfert illetően a németek gondolkodásában visszatérnek az 1989-1990-es újraegyesítés emlékei, amikor az összeomló, kommunista Kelet-Németországot kellett talpára állítani. Akkor masszív pénzügyi transzferre volt szükség, amelynek részeként gigantikus infrastruktúrafejlesztést hajtottak végre. A keleti tartományok kiürülésének azonban ezzel sem tudták elejét venni, mert a tehetségesebbek így is nagy számban vándoroltak el, ami erősen megterhelte a nemzeti összetartozás érzését.

A nagy politikai egységekben végrehajtott transzferek problémája a föderalizmus lényegi kérdése. Az Egyesült Államok történelmének korai szakaszát a szolidaritásról folytatott szenvedélyes viták uralták. Alexander Hamilton 1790-ben azt sürgette, hogy az új szövetségi kormányzat vegye át az egyes államoktól a függetlenségi háború során felhalmozott adósságaikat. Ezt sokan ellenezték. James Madison úgy érvelt, hogy ilyen új politikai rend csak akkor fogadható el, ha a föderális szintre kevés és korlátozott hatalom kerül.

A történetében Európa most hasonló pillanathoz érkezett. A kontinens olyan mély egzisztenciális válságba süllyedt, mint 1945 óta soha. Bár a komplex politikai rendszerekben az átevickélés tipikus válasznak számít, a folyamat most felettébb destruktív módon megy végbe.

Ha az európai hatalmi központot önkényesnek és elbizakodottnak tartják, fennhatóságát elvetik és ellenállnak neki. Ebben a helyzetben egy új alapszerződés elfogadása alkalmatlannak látszik egy gyors, modern kori pénzügyi válság kezelésére. Mégis ez az egyetlen út a krízis kezeléséhez szükséges intézmények legitimitásának megteremtése felé, megnyugtatva a kedélyeket, hogy a transzfer nem lesz sem állandó, sem korlátlan összegű.

Ha az európai integráció hátramenetbe kapcsol, akkor a folyamat eredménye nem boldog és prosperáló nemzetállamok sora lesz. A dél-németek méltatlankodnának, vajon nem fizetnek-e túl sokat az északiak ipari rozsdaövezetének életben tartásáért. Észak-Olaszországban az EU-ellenes Lega Nord és az elszakadó Padania állam támogatói Róma és Dél uralmától szeretnének elszakadni. Az óra visszaállításával tehát Európa nem tudna visszatérni a huszadik század közepéhez. Ennek a kornak a kisebb államait ugyan helyre lehetne állítani, a dolog dinamikája azonban ezen túlmenne: a német nyelvterületen mintegy 350 független politikai entitás volt a XVIII. század közepén, egy évszázaddal korábban pedig több mint 3000. Figyelj csak, Transzdnyesztria.