„Múlik az idő, őszre jár, de fénylik még a napsugár”

A találkozó margójára Parajos Tibor írt egy megemlékező szöveget, melyet közreadunk. 

„Korát meghazudtolva, vidáman, nevetgélve gyülekezett a társaság a Mályi Mécses Református Üdülőközpontban. Egyszer csak Benke Laci odajött hozzám egy kedves arcú osztálytársammal, és azt kérdezte: na hogy hívják ezt a szép arcú osztálytársadat? Érettségi óta nem láttam, de az arc ismerős volt, a név viszont nem ugrott be, ezért rávágtam: Bara Margit (korabeli színésznő a Szegény gazdagok című filmből). Jót nevettünk, és a hölgy is elárulta a nevét, Szabó Ági. Ekkor nálam is kigyúlt a lámpa. Beszélgettünk, nevetgéltünk, viccelődtünk, és felsejlettek az életutak. Örömmel nyugtáztuk, hogy mindenki megállta a helyét az életben. Ami nem csoda, hisz egy vérbeli pedagógustól, az osztályfőnökünktől, Szatmári Sándor tanár úrtól kaptuk az útravalót. 

Megemlékeztünk a legutóbbi találkozónk óta elhunyt osztálytársainkról, három gyertya égett az asztalunkon az emlékükre. Aztán Borsi-Kálmán Béla, a tudós történész villantotta fel életének sorsdöntő fordulópontjait. Focizott a Fradiban, majd miután rájött, hogy nem neki lejt a pálya, történész lett, de volt diplomata Párizsban a rendszerváltás idején, és írt 38 könyvet, és még ma is ír. Tiszteletre méltó tudás és kitartás, de egy hibája van (ez az én véleményem): nem ismeri a »dzsungelharcot«. Pedig kéne! 

Mikor kezdtünk kifogyni a prózából, a lányok szívhez szóló diákdalokat kezdtek énekelni. Visszarepültünk az időben 56 évet. »Bodrog partján van egy város, én is laktam benne…« Istenem, de szép volt!” 

Kedves sztorik a diákévekből

„Aztán valaki bedobta. Mondjon mindenki egy kedves sztorit a diákévekből. Na hát ekkor átszakadt a gát. Megelevenedett a régi pataki diákélet (pl. amikor a Rákóczi utat levittük a Bodrog-partra, mert igazgatónői utasítás volt, hogy a zrínyis lányok csak a főutcán, Rákóczi utcán sétálhatnak. Ezért gondoltuk, hogy a Bodrog partján is kell egy Rákóczi út – vagy nem nagyon szerettünk köszönni az utcán sétáló tanárainknak. Amikor megláttuk őket, elmélyülten nézegettük a kirakatot, de a tanárok tudták, hogy miért. Az egyik tanár odament a kirakatot nézegető fiatalhoz, vállára tette a kezét, és bemutatkozott: »Szabó Károly tanár vagyok« (híres tanár volt, mindenki ismerte). A meglepődéstől megilletődött diák bemutatkozott: Barják József diák. Ezzel el is árulta magát. Nem csináltak belőle ügyet, ez volt a finom pedagógia. 

Aztán fáradni kezdett a társaság, és szedelőzködni. Mi ketten Bélával »éjjeliőri szolgálatot« vállaltunk, de hajnal 2-kor megittuk a »János-pohár« bort, és nyugovóra tértünk. 

Azt mondják, a lenyugvó napnak is van ereje. Igen, összetartó ereje, és ezt a legendás 4. a osztály 56. érettségi találkozója ékesen bizonyította.”