A szókincs a vesszőparipája, az olvasás az öröme

Hamarosan a nagycsalád, az unokák és természetesen az elmaradhatatlan írás és olvasás lesz majd az élete középpontjában. Igazgatói munkáját megbízottként, a pályázat kiírásáig kollégája, az intézmény igazgatóhelyettese veszi majd át. Dr. Prokai Margit négy évtizeden át volt a Rákóczi-könyvtár munkatársa, majd 2012-től az intézmény igazgatója.

Negyven éve – néhány párhuzamos út mellett – a Rákóczi-könyvtár a munkahelye…

Nagyon szerencsés voltam, mert egy „fejedelmi könyvtárba” csöppentem bele, nemcsak azért, mert ez az intézmény a nagyságos fejedelemről kapta a nevét 1956-ban, hanem azért is, mert ennek a könyvtárnak a gyűjteménye olyan hitetlenül gazdag, és teli van kincsekkel, muzeális értékű dokumentumokkal, helytörténeti ritkaságokkal, amiket jómagam is szinte lépésről lépésre, folyamatosan fedeztem fel az elmúlt négy évtizedben. Azt, hogy ez a gyűjtemény milyen gazdag, és milyen lehetőségek vannak a könyvtárban, azt álmomban sem gondoltam volna, amikor munkát keresve, bölcsészként, magyar szakos végzettséggel a pályát kezdtem. Először a könyvtár saját képzésére iratkoztam be, 1995-ben pedig informatikus könyvtárosként végeztem. Aztán amikor már megvolt az egyetemi szakképesítésem, igyekeztem a hivatásom mélységeiben is elmerülni. A könyvtártörténeti kutatások, illetve a könyvtári szaknyelvnek a még mélyebb vizsgálata indított a tudományosfokozat-szerzés első lépéseihez is.

Ezekben a tudományos munkákban is megjelent a könyvtár…

Engem mindig érdekelt a nyelvhasználat, a szavak titkai. Ez egyrészt a saját könyvtári szaknyelvünk kutatása felé vitt el; milyen szókincset használtunk ezelőtt 100 évvel, mit használunk most, hogyan változnak a szokásaink, milyen szavak kerülnek be a szaknyelvünkbe. A nyelvhasználathoz is szorosan kapcsolódik, hogy hogyan tudunk jó információt keresni a könyvtárakban, hogyan segíthetnek a kifejezések, a tárgyszavak ebben. Ez a mai világban különösen izgalmas kérdés, hiszen annyi talmi van az interneten és nem könnyű megtalálni azt, amit éppen szeretnénk.

Említette, hogy régi könyvtári szakkifejezésekkel is foglalkozott. Vannak érdekes példái erre, amelyek mára kikoptak a nyelvünkből?

Ilyen például a könyvtárnok kifejezés, a könyvtáros helyett, ami ma már régies forma. De számomra például az is nagy élmény volt, amikor felfedeztem, hogy Sárospatakon, a kollégiumban a könyvtárosok esküt tettek – már az 1600-as években –, elkötelezve magukat. A könyvtárosokat mindig a legjobb tanulók közül, az úgynevezett primariusok közül választották ki. Ez is mutatja, hogy ennek a hivatásnak mekkora értéke volt.

Az elmúlt évtizedben jelentős intézményhálózatra tett szert a könyvtár. Visszatekintve mik voltak ennek a fejlődésnek

a legfontosabb állomásai?

Miközben az úgynevezett szamárlétrán haladtam, egyre több területet sajátítottam el, egyre inkább kitárultak előttem a lehetőségek, és maga a könyvtár is folyamatosan fejlődött. A rendszerváltozás után jött a számítógépesítés, át kellett állnunk ezekre a rendszerekre. Mindezek ma már természetessé váltak. De ezek mögött nagyon sok kitartó, sziszifuszi munka volt. Ma már online katalógusunk van, és a könyvek is átkerültek az online térbe, a digitalizálás most már 10 éve a mindennapjaink része.

Aztán intézményvezető lett, amikor is egy teljesen új rendszert kellett felépítenie.

Mérföldkő volt számomra, amikor 2012 végén az intézmény igazgatója lettem. Tudtam, hogy nagy feladatot veszek át, hiszen a hatvanas évektől 2012-ig a megyei és a városi könyvtári hálózat egymás mellett, párhuzamosan működött Miskolcon. 2012 végén újra egyesült a két terület, s az így létrejövő, 100 fős intézményben megsokszorozódott a tudás is. Ez korszakalkotó dolog volt, hiszen ismét egy szervezeti egységbe került a gyűjtemény, a munkatársak és egy központtal, a városi hálózatot is összefogva egységes szolgáltatást tudunk nyújtani az olvasóknak. Közben megkaptuk a megye ellátását, így országosan a legnagyobb megyei hatókörű könyvtár lettünk. Már az elején 297 kistelepülési könyvtár csatlakozott hozzánk, s ez a szám mára 331-re növekedett. Volt irántunk bizalom a kistelepüléseken, mert egyre többen látták, hogy jó ez a rendszer, amit az állam támogat, hiszen például 40 százalékos kedvezménnyel tudtunk könyveket beszerezni, és számos előnye származott minden kistelepülésnek ebből. Egy óriási nagy intézmény alakult ki, s nekem megtiszteltetés volt, hogy ennek a vezetője lehettem. De kihívás is volt. Mindez a sok feladat munkatársak és a Jóisten segítsége nélkül nem is ment volna. A technológiai változásokhoz a könyvtárosok mindig nagyon jól alkalmazkodtak. Most, a koronavírus-járvány idején is egyik pillanatról a másikra átálltak az online közvetítésekre, az online programokra, a videó­készítésre.

Muzeális ritkaságok, páratlan kultúrtörténeti értékek is megtalálhatóak ebben az intézményben.

Mintegy 37 ezer muzeális dokumentumot őrzünk, részben a Lévay József Muzeális Könyvtárnak köszönhetően, ami korábban a városhoz tartozott, de azelőtt a református gimnázium elődjében, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban volt. Ez a tudományos könyvtár hihetetlen kincseket őrzött meg Miskolc és a megye számára. Például ilyen az úgynevezett Miskolci kódextöredék vagy a 8. századi kódexkézirat Aldhelm püspök kézírásával az oldalain, ami szintén igazi kincs. Ezek mellett vannak még különlegességeink, például az 1605-ös Calepinus-szótár vagy a selmecbányai bányászati szakirodalomnak egy 1500-as évek végén megjelent első kiadása, amiből az országban sincs másik példány.

Azt képzelem, hogy a legtöbb embernek a gyerekkorában már ott vannak valahol annak az előképei, ami aztán később a hivatása lesz. Önnel történt hasonló?

Nekem is volt egy ilyen gyerekkori élményem. Négy-öt éves lehettem, amikor a Mikulás eljött hozzánk, és egy óriási nagy könyv volt nála. Ahogy később, már felnőttkoromban megtudtam, az csak egy nagy főkönyv volt… Akkor lenyűgözött ez az óriás méretű könyv, ahogy a Mikulás kinyitotta. Megszeppenve hallgattam, amit mondott, hogy ebben a könyvben és a könyvekben minden benne van. Majd rám mutatott, hogy az én életem is benne van, és ha sokat olvasok, akkor mindent meg fogok tudni, amire szükségem lesz. Másnap azt kértem a szüleimtől, segítsenek abban, hogy megtanuljak olvasni. Elkezdtem magamtól a betűket másolni, s mire iskolába mentem, gyakorlatilag már tudtam írni és olvasni is.

Melyik a legkedvesebb olvasmánya? Van-e kedvence?

Nekem a szépirodalom a legnagyobb élmény. A régi kedvencek közül csak egyet említek, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Ez azért volt olyan nagy élmény számomra, mert akkor olvastam először, amikor én magam is kollégista voltam a miskolci leánykollégiumban. Rácsodálkoztam, hogy ugyanazokkal a problémákkal találkoztam, mint amiről Ottlik írt; a beilleszkedés, az alkalmazkodás, az egymással való kapcsolatok, barátságok kérdése, az iskolarendszer problémái és a társadalmi problémák. Ezek mind benne voltak, és teljesen úgy éreztem, mintha Ottlik azt írta volna le, amit én megélek 16-17 évesen.

Lehet, hogy ilyenkor még nem lehet összegezni, mikor az ember „fél lábbal” még a munkában van. Vagy van már valamilyen mérleg?

Annyi összegzés van, hogy részben a koronavírusnak köszönhetően – mert minden rosszban van valami jó –, a kollégáimmal sikerült három könyvet is összeállítanunk. Tavaly március óta a Miskolc régi képeslapokon sorozat második kötete is megjelent, a harmadik pedig hamarosan kézbe vehető lesz. Egy könyvtáros kollégával, Gerő Gyulával együtt elkészítettük Borsod-Abaúj-Zemplén megye könyvtártörténeti kronológiáját. Ez a kötet is a nyomdában van, amelyben igyekeztünk összefoglalni, hogy időrendben mi is történt 1525 óta ebben a vonatkozásban a megyében. Ezt egy számvetés jellegű munkának tartom, amivel tartoztam a könyvtárnak és a pályámon elindító könyvtáros kollégáimnak is, cserébe mindazért, amit én kaptam.

Az elkövetkező időszakban nagycsaládosként is lesz elég teendő, úgy hiszem…

Három gyermekem és már négy unokám van, várjuk az ötödiket is. Nagy szükség van rám ebben a többgenerációs családban. Dédi, az édesanyám már elmúlt 92 éves. Nagyon örülök neki, hogy az unokáimnak is nagyon fontos a könyv és az olvasás, és állandóan mesélni kell nekik. Elővesszük a régi mesés könyveket is és újraolvassuk azokat.

Mik azok, amiket mindig újra kell mesélni?

Szerencsére nagyon gazdag a mai gyermekkönyvpiac. Nagyon szeretik Bartos Erika meséit. A Bogyó és Babóca nagy sláger. Berg Judit Lengemeséit is szívesen hallgatják a nagyobbak, ez az évszakok változásához kapcsolódik. Tony Wolf Mesél az erdő sorozatát is sokszor elővesszük, amiben manókról, dinoszauruszokról, mindenféle lényekről lehet olvasni. Nagy öröm az is, hogy például papírszínházazhatunk a gyerekekkel, mert van most már papírszínházmese, abban pedig klasszikusok vannak, mint a Piroska és a farkas, a Csipkerózsika és a Hófehérke. Újra és újra előkerülnek a Grimm- és az Andersen-mesék is.

Hogyan látja? Ugye, nem kell félteni a gyerekeket azoktól a történetektől, amelyekben a gonosz valamilyen csúfos véget ér?

Valóban nem, egyáltalán nem. A Grimm-mesék is nagyon sokban segítenek, ezt már a mesetudósok is leírták többször. A magyar népmesékben is a jóval és a rosszal találkozunk. Nagyon fontos, hogy ezt a gyerekek maguk is átéljék és eldönthessék, hogy mi a jó, mi a rossz. Rengeteg olyan mese van, amelyből az érzéseket, az élményeket, az életet tanulják meg a gyerekek, és természetesen a szókincsük is gyarapszik, nekem ez a vesszőparipám. Ezután is marad sok minden, ami eddig is volt, hiszen számomra az olvasás és az írás az egyik legmeghatározóbb élmény. Úgy gondolom, hogy mindaddig, amíg tudok olvasni és írni, amíg ezt a képességemet meg tudom őrizni, addig boldog ember leszek.