Pacurkák a toros asztalnál

Már csak az idősek emlékezhetnek azokra a népszokásokra, amelyeket dr. Gunda Béla debreceni egyetemi tanár, a Néprajzi Intézet igazgatója gyűjtött Zemplénben. Ezekről a nemzetközi hírű tudós maga mesélt a sárospataki Rákóczi Múzeum Baráti Körének 1981-ben. Az Észak-Magyarország nagy terjedelmet szentelt február 1-jén a témának, három farsangi szokást kiemelve az elhangzottakból.

Tüzes karikát hajigáltak

A hegyközi Kis-, Nagy- és Vágáshután még a két világháború között is szokásban volt a „morénázás”. A fiatalok szalmabábot készítettek, szépen felöltöztették és házról házra járva vele a farsangi mulatságukra enni-innivalót gyűjtöttek. Farsang végén a bábot vagy elégették, vagy a patak vizében elúsztatták. Ez a szokás valamilyen ősi áldozati szertartásnak, a gonosz szellemek kiengesztelésének a maradványa lehetett.

A Bodrogközben és a Tisza menti falvakban farsang idején pacurkáknak nevezték a fiatalokat, akik közül a lányok fiúruhába, a fiúk lányruhába öltöztek, s esténként sorra látogatták a házakat, ahol aznap disznóölés volt. Beköszöntek az emelkedett hangulatban levő gazdákhoz, és elkezdődött a tréfás hadakozás, mókázás, aminek a megvendégelés lett a vége: a pacurkákat leültették a házigazdák maguk közé a toros ­asztalhoz.

A hajdani sváb telepesek őrizték meg sokáig Károlyfalván a „sajgózást”. Farsang végén a legények vaskarikákat izzóvá tüzesítettek, és amilyen messzire bírták, elhajították. Figyelték ezt a lányok, főleg, akik valamelyik legénynél „érdekeltek” voltak, s igyekeztek az eldobott karikát megszerezni. Ha egy lány megtalálta egy legény tüzes karikáját, valami „varázslat” folytán előbb-utóbb házasság lett a farsangi sajgózás vége.

(A borítóképen: Farsangkor fontos szerepe volt a disznótoros asztalnak)