Gesztenyevirág

Most hullanak a virágok a gesztenyefákról.

Itt-ott még vannak, díszlenek, de már múlófélben. Jó lenne közelebbről is megnézni, időt szakítani rá. Semmi különösért, csak úgy megnézni, hogy milyenek. Az elhatározás minden-évben megfogan, a virágzás idején, de valahogy még sincs idő rá. Érthetetlen, de nincs. Lehetne, miért is ne lehetne, de sorra, rendre elmarad. A virágok pedig elmúlnak a fákról.

Gyuri bácsi is nagyon szerette a gesztenyefákat, ezeket a virágokat, sokat beszéltünk róluk. Így visszagondolva: elég komikus lehetett, ahogy két felnőtt férfi a gesztenyefákat dicséri, méltatja, mint ki tudja mily nagy szépségét, ajándékát a természetnek. Igaz, ő mindenről szépen tudott szólni, mintha meghitt barátságban lenne a legapróbb fűszállal is. Valahogy mindig kellett rá figyelni, bármit is mondott. Valahogy mindenben, mindenkor ott volt mélységes igazságszeretete, embersége, életszeretete. A gyerekek is szívesen hallgatták. Nemcsak az iskolában, hanem a horgásztáborokban is, melynek hosszú évek óta minden nyáron a vezetője volt. Sohasem kellett felemelnie a hangját. Halkan, magától való, kellemes humorral szólt. Ha például ezekben a táborokban dorgálásra, figyelmeztetésre volt szükség, azt is halkan mondta, közölte, mégis meghallotta, megértette, akinek szólt. Egészen súlyos betegségének kezdetéig. „Menjünk el hozzá. Nézzük meg.” Miért nem mentünk el? „Most már megyünk. Tényleg elmegyünk.” De ő ment el örökre; Főzy György tanár úr, a szó tiszta veretű értelmében vett tanító örökre elment. Miért vagyunk állandó időzavarban? Miért nem vagyunk képesek elmenni valahová, valakihez, akkor, amikor kell? Amikor még lehet!

Sok évvel ezelőtt itt, Miskolcon is időzött Bóka László tanár úr, a bölcsészegyetem nagy hírű nevelője. Ide, mint író jött, találkozóra, beszélgetésre. Egykori tanítványai közül, kik tudtunk jöveteléről, készülődtünk. „Megyünk, persze, hogy elmegyünk!” Hiszen ott, az egyetemen ő volt az egyik tanár, akinek az órájára reggel nyolcra is hajlandók voltunk elmenni. És elevenítgettük az emlékeket, például az Eötvös Kollégiumból, ahol szintén tartott előadást, mindazoknak, akiket érdekelt. Mindenkit érdekelt. Fényképezési szenvedéllyel megvert diáktársunkat is, aki — vakuja nem lévén — magnéziumporral próbált fényt teremteni, hogy lefényképezze a kollégiumban előadó tanár urat. Jókora, háromlábú alkotmányt állított föl, tetejébe a fémserpenyővel, abba a magnéziummal. Pontosan középen, szemben az előadóval. Vártuk, mi lesz. Következik a begyújtás. Ebben a pillanatban pedig mintha sistergő mennykő csapott volna az állványba! Óriási dörrenés, vakító fény, majd a gomolygó, bodrozódó füstfellegből lassan előtűnik fényképező társunk céklavörös arca. Mi pedig, több százan, az első ijedtség után természetesen fölnyerítünk, a térdünket csapkodjuk. De, csak néhány másodpercig. Belénk szorult a hangoskodás. Ugyanis a tanár úr rezzenéstelen arccal, tudomásul sem véve a történést, folytatta az előadást, még csak a mondatot sem szakította meg. Ezzel pedig, anélkül, hogy kért volna bennünket rá, figyelmet, csendet parancsolt. Fénykép nem készült.

„Megyünk, persze, hogy megyünk a találkozóra.” A miskolcira. De nem mentünk. Legalábbis nem mentünk mindahányan, kik készülődtünk. Pedig itt talán az utolsó találkozásunk ez lehetett volna. Mert azóta már a tanár úr is örökre elment. És Tutus is. Ortutay Gyula rektor úr. Akit annak idején mindenekelőtt szociális segélyt kunyeráló kérvényeinkkel ostromoltunk, akár neki kellet címeznünk, akár nem.

Az indok mindig ugyanaz: télikabátot szeretnék vásárolni. Erre lehetett ugyanis kapni a legmagasabb összeget. Ha lehetett. Persze. hogy tudta ő is, nem vehetünk minden évben télikabátot, mi pedig abban bíztunk, hátha nem nézi meg az előző kérvényt! Az igazság viszont mégis az, hogy akkori diákszekrényeinkbe bizony elfért volna még néhány ruha. Nézze meg ellenben valaki a mostani diákszekrényeket. Csupán az általános iskolásokét. A ruhát esetleg ne is számolgassa. Inkább azt figyelje, hány helyen talál kazettás magnót, táskarádiót.

Ezek a diákotthoni, szekrénynéző látogatások bizonyára könnyedebbek, vidámabbak lennének, mint azok, amelyekről itt most szó van. Azok a látogatások, találkozások, amelyeket elmulasztunk.

A sárospataki szociális otthonban egy alkalommal kiállítást rendeztek azokból a faragásokból, hímzésekből, kézimunkákból, melyeket az itt élő öregek készítettek el. Műsorral is készültek, találkozót szerveztek. Találkozót a gyerekekkel, a hozzátartozókkal. Mindenkinek névre szólóan küldték a meghívót; jöjjenek el. Jöttek, persze, jöttek. Csak éppen nagyon sok öreghez nem jöttek. Azok vártak, figyelték az ajtót, de hiába. „Nincs idő.” „Sajnos, sok a munka.”

Más... Virág a kézben és mindenütt csendesség, már az utolsó énekfoszlány is ellebegett, emelkedik a kis halom. Kisírt szemű asszony szól: Jaj, de nagyon várta magukat! Pár hete a nevenapján szépen felöltözött, azt mondta, hogy maguk biztosan eljönnek! Mennyire várta magukat! ... Tegye ide a virágot. Ide, a sírra.” Ezt a virágot kicsit előbb kellett volna csokorba kötni. Kicsivel előbb, amikor még nem ide, erre a halomra kellett volna tenni, hanem az öreg, meghitt asztalra, a régi vázába. Most, idehozni már ugye van idő. Akkor is kellett volna lennie.

Más. Azaz, mégsem más. Hányszor hangzik el a kérdés: „hogy vannak a szüleid? Mikor voltál náluk?” És hányszor akadozik a válasz: „Hát... nemigen érek rá mostanában.” Az a helyzet, hogy... Az a helyzet, hogy a miértre sohasem említjük indokként a kényelmet. Pedig talán ez lenne az igaz.

És az a helyzet, hogy minden kapkodásunk, szaladgálásunk, idegeskedésünk mellett is kell időnek jutni a látogatásokra, találkozásokra. Kell. Biztos pedig, hogy ez az elhatározás is megfogan bennünk alkalmakként. Mint a gesztenyefák virágjainak megtekintése. Mert ezeknek a virágoknak a megtekintésére szintén megfogan a gondolat. De most már a gesztenyefákról elmúlóban a virág.

Priska Tibor – Észak-Magyarország, 1978. június 4.