Autón jönne a szabadulás

Furcsa, különleges asszony.

Fiatalkori fényképeket mutat magáról: egy díva mosolyog a lencsébe. Most? Elég annyit mondani, hogy 13 éve Morbus Bechterew gyötri. Aki hallott erről a súlyos gerincbetegségről, az tudja, miről van szó. Olyan a gerince, „mint egy korhadt fa”. Ráadásul a szemidegeit is megtámadta valami. Most igen jó állapotban van, majdnem egyenesen jár, de voltak időszakok, amikor kétrét hajlott. A sok fekvés ideje alatt tüdőembóliát, mélyvénás trombózist kapott és háromszor tüdőgyulladást. Alig nyomott többet 40 kilónál, mostanában „kipendült”: talán tízzel is nehezebb, ám a fájdalma állandó.

Tizenhárom éve nem hagyta el a négy falat. Hetedik emeleti, diósgyőri lakásának ablakából nézegeti a várost. Szép a kilátása, sok látszik a Bükkből és a kertvárosból. De unja már.

– Borzasztó, hogy mennyire kíváncsi vagyok Miskolcra. Azt mondják, tele van új boltokkal, és a Széchenyi utcában színesek a régi házak. Akkor látok belőle valamit, ha mentő jön értem. Mert úgy szokás, hogy a mentő jó néhány beteget összeszed, úgy megyünk a kórházba. Jó sokat kacskaringózunk. Olyankor én a mentőablakban csüngök és bámulok.

Sajnálni kell ezt a súlyosan beteg asszonyt, mégis jókat nevetünk a beszélgetés során. Olyan kitűnő a fanyar humora, hogy élete legtragikusabb eseményeinél – szégyenszemre – kitör belőlem a hahota.

Felakasztotta a körtefára

Férfifodrásznak tanult, majd húszéves korában férjhez ment a falubéli Emilhez. Pár hónap múlva Miskolcra, albérletbe költöztek. Mivel igen mostohák voltak a körülmények, a nagyszülők vállalták, hogy felnevelik Juditot, elsőszülött kislányát.

– Ez volt a szerencsém, mert legalább nem látta, hogyan bánik velem az apja. De ez volt a szerencsétlenségem is, mert a kislány teljesen eltávolodott tőlem. Osztályvezető egy vállalatnál, ott, ahol a férje főmérnök. Mostanában sem látogat, szégyell az ura előtt.

Emil bizony verekedős volt, ráadásul betegesen féltékeny. Nem hagyta, hogy a felesége férfiak között, férfifodrászatban dolgozzon. Óvodákban, dadusként kereste a kenyerét. A féltékeny férj pár év után otthagyta az asszonyt.

– Összeállt egy 18 éves lánnyal. De csak addig tartott a szerelem, míg a lány talált egy fiatalabbat. Akkor úgy kidobta, hogy Emil meg sem állt az elzüllésig.

Néhány év után ismét férjhez ment. Jánossal Miskolchoz közel laktak albérletben.

– Volt egy szép nagy körtefa az udvaron. Azért emlékszem rá olyan nagyon, mert arra akasztott föl engem. Hazajött részegen, kicibált a fa alá, a nyakamra tekerte a kötelet, és húzott, húzott. Szerencsémre éppen nálam volt a kislányom, aki mindezt látta, és kiabált, ahogyan a torkán kifért. Két férfi szaladt a szomszédból. Levágtak. Nem, nem váltam el tőle, mert akkor már megszületett a fiam, gondoltam, apa kell neki. Az Isten gondoskodott a válásról: két és fél évi házasság után Jánosomat elvitte az alkohol.

Újra dolgozhatott a szakmájában, ahol azért többet keresett. A fiát nagyon szerette, minden erejével azon volt, hogy taníttassa. A komoly szándékkal közeledő férfiban is azt kutatta, vajon milyen nevelőapa válik belőle.

Fiam, Rózsa Sándor

– Erre aztán igazán ráfáztam! Az csak hagyján, a gyerekkel még csak megvolt valahogyan, de engem ütött-vágott, rugdosott, a fejemet a falhoz verte. Amikor kedves akart lenni hozzám, az egész üveg szódavizet – váratlanul – az arcomba spriccelte. Tizenöt évig éltünk együtt, házasságunkból született egy fiú, akit ugyanúgy hívnak, mint őt. Sajnos, ez a szegény kisfiú is nagyon megsínylette az apja szörnyű viselkedését. Az idegrendszerével van baj, nem vették fel kőművestanulónak. Tizennyolc éves lesz novemberben. Szegény csak jár, jár munka után, néha fel is veszik egy-két napra igen alacsony bérért. A nagyfiam leérettségizett, műszerész lett, de még nincs munkakönyve. Huszonegy éves korára megkeseredett ember. Alig látom, hol itt, hol ott lakik a barátoknál. Ha találkozunk, veszekszünk. Ő az én Rózsa Sándorom. Betyár.

Elkocsiznék

Amikor leszázalékolták, 1980-ban 2111 forint lett a nyugdíja, most 11 ezer forint. Kettejükre, a rezsire kevés. Keddenként vesz lecsókolbászt, mert akkor olcsóbb. A telefonszámla mindig magas, hiszen ez az egyetlen eszköz, ami a külvilághoz köti. A gyógyszert ingyen kapja, a családorvos havonta egyszer látogatja. Úgy érzi, ezt honorálnia kell.

Az orvosi szakvélemény szerint tömegközlekedési eszközök használatára nem képes,az önkormányzat szociális osztálya „személygépkocsi szerzésére való jogosultságát megállapítja és támogatja”.

– A nálam jobb állapotban lévők már kaptak gépkocsit. Most én is kaphatnék, ha lenne 140 ezer forintom. Felhívták a figyelmemet, hogy nem előjegyzési sorrendben, hanem a betegség súlyosságától függően érkezne

az autó. Hogy minél előbb teremtsem elő a pénzt, mert az állapotom előresorol. A nagyfiamnak van jogosítványa, ha autónk lenne, talán úgy érezné, ő is hasznos ember, mert nekem segít. De nem tudom előteremteni a pénzt.

– Hová utazna az autóval?

– Nem kellene mentőt hívni, a doktornak se kijárnia. No és elmennék az idős, jó szüléimhez. Ők sem tudnak mozogni, én sem, évek óta nem láttuk egymást. És talán eljutnék végre Lillafüredre, Tapolcára. Magammal vinném Mamit, a 81 éves gondozónőmet. Mert nagyon szeretem. Ő öreg, én beteg vagyok. Itt lakik a közelben, szinte mindig együtt vagyunk.

Lévay Györgyi – Észak-Magyarország, 1993. augusztus 21.

(Az írásban szereplők és a helyszínek eredeti nevét személyiségi jogi okokból részben megváltoztattuk.)