A végén az egyenleg mindig nulla…

Krisztián játékfüggő. Jól tudja, meggyógyulni nem fog. Csak nem játszani.

Hajdu Mariann

Krisztián főiskolás korában aktívan pókerezett is (illusztráció)

Forrás: Dreamstime

A 30-as Krisztián játékfüggő. Ma már ő is tudja, de hosszú idő kellett, míg erre rájött. Nagy árat fizetett: mindenkit elmart maga mellől. Most a miskolci pszichiátriai osztályon fekszik, az ott működő Minnesota-programban vesz részt, hogy felülemelkedjen függőségén. Jól tudja, meggyógyulni nem fog, csak nem játszani. Legalábbis szeretné, ha így lenne. A Krisztiánnal való beszélgetés apropója, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a közelmúltban a mentális betegségek közé sorolta a videójátékfüggőséget is.

Kérem, meséljen magáról! Mit tart fontosnak elmondani a gyermekkoráról?

Egész jómódú családból származom. Akkor kezdett beindulni a családi vállalkozás, amikor megszülettem, édesanyámék rengeteget utaztak, volt, hogy 3-4 hétig nem találkoztunk. Eleinte a nagymama vigyázott rám és a testvéremre. Amikor elutaztak, adtak egy listát, hogy milyen házimunkákat végezzek el, amikor jöttek haza, már rettegésben éltem, hogy ha valami nem tetszik majd nekik, jön a veszekedés, a leszidás.

Bántották?

Inkább szavakkal szidtak. Anyagilag mindent megkaptam tőlük, de szeretetet, törődést nem. Nem hibáztatom őket, mert mindent értünk tettek, de ez talán valamilyen szinten közrejátszott abban, hogy később így alakult az életem. Felsős koromban sportolni kezdtem, nagyon jól ment a foci, a sport mai napig fontos az életemben. A középiskolában viszont már nem tanultam jól, volt, hogy többet jártam mellé, mint oda. Igaz, amikor több tantárgyból kellett pótvizsgázni, egész nyáron tanultam, és nemcsak a vizsgák sikerültek, hanem a következő tanévben nagyon sokat javítottam is.

Emlékszik, hogyan ismerkedett meg a szerencsejátékokkal?

Először a helyi ifiben fociztam, majd a felnőttcsapatba is bekerültem. Az új baráti társasággal elkezdtem füvezni, tizenkettedikes koromban már napi 6-7 füves cigit szívtam el. Később már hozzányúltam keményebb drogokhoz is, amfetaminokhoz, jött a speed, az ecstasy tabletta, néha kokain. Itt már játszogattam szerencsejátékot, de még nem hatott rám a játék kimenetele, vagy bejött vagy nem.

Milyen játékok voltak ezek?

Egy osztálytársam apukája tippmixezett, velük dobtunk össze 5-600 forintot, az első alkalommal nyertünk 6500-at. De tényleg csak hobbi szinten ment évekig. Középiskola után Budapestre kerültem főiskolára, azok kemény évek voltak, szinte minden időmet lefoglalta a tanulás, a sport és a családi vállalkozás: hazajártam segíteni a szüleimnek. A doktornő most azt mondja, lehet, van bennem némi hiperaktivitás, mert nagyon bírtam ezt az életmódot. S persze ott voltak a hétvégi bulik a haverokkal, egyre inkább felváltotta az összes drogot a kokain. Attól fel tudtam másnap kelni, nem voltam másnapos. Úgy éreztem, jól haladnak a dolgaim, bár még mindig nehezen viseltem a szüleim túlzott elvárását. Ezért gondoltam arra, párhuzamosan megpróbálok egy saját vállalkozást is elindítani, hogy a saját lábamra álljak.

Sikerült?

Igen, beindult, vagy három éven át szuperül ment minden. 27 éves voltam, volt egy komoly párkapcsolatom, igaz, a család haragudott rám, hogy cserben hagytam őket. Sokat dolgoztam, sport, hétvégén bulik, jól éreztem magam. Ám sajnos a vállalkozásom külső okok miatt hirtelen becsődölt.

Mi történt?

A részletekbe nem megyek bele, inkább a következményekbe. Ekkor jutott eszembe, hogy megpróbálom úgy pótolni az elbukott pénzeket, hogy elkezdek játszani. Agyaltam, hogy hogyan lehetne. Az elején működött a stratégiám, amíg el nem kezdtem kapkodni.

Továbbra is tippmix?

Főiskolás koromban pókereztem is, de aztán csak a sportfogadás érdekelt. Úgy kezdődött, hogy 300-400 ezreket játszottam el egy nap. Ám ahogy kellettek a pénzek – mert egyre több helyre kellett, hogy fizessek –, úgy nőtt az összeg. Kellett, hogy hitelbe is felvegyek pénzeket, aztán sürgettek a visszafizetés miatt, így egyre csak nőtt a toleranciaszintem. Később volt, amikor egy nap plusz-mínuszban 2-3 millióval játszottam. Ha nyertem, akkor sem tudtam abbahagyni, ha vesztettem, akkor sem. Hiába találtam ki, hogy elteszem a nyeremény egy részét, nyugtalanságot éreztem, egyre idegesebb lettem, a végén mindig nulla lett az egyenleg.

Ez milyen érzés volt?

Ültem magamban, vert a víz, fel sem fogtam, hogy mi is történik. Aztán eltelik egy nap, és már elkezd újra agyalni az ember, hogy honnan lesz arra pénze, hogy újra játsszon. Volt, hogy tudtam, szerdán fizetést kell adjak az embereknek, de képes voltam habozás nélkül elkölteni az összeget. Uzsorára is vettem fel kölcsönöket. Durva ördögi kör.

A család látta, hogy baj van?

Ráment a párkapcsolatom, de visszaköltöztem a szülővárosomba. A vállalkozásom újra működött, szóval egyenesbe jöhettem volna, de még mindig játszottam. Próbálkoztam én kisebb tétekkel, de amikor a toleranciaszint kialakul, akkor mindegy, hogy 50 millió forint van a kezedben vagy 5 millió, azzal a pénzzel játszol. A játék nem olyan, mint az alkohol, tudja takargatni az ember, nem látják, hogy mit nyomogatok a telefonon, nem látják, hogy milyen összegeket játszok el. Idővel azonban az új barátnőmnek is kezdett feltűnni, hogy túl sokat játszom.

Lebukott?

Az előző barátnőmmel amiatt szakítottunk, mert besokallt a játék és a drog miatt. De most elvoltam a magam világában. Úgy kellett engem elképzelni, mintha leültetnének egy fadarabot a székre, a páromra is tárgyként tekintettem, elég undorító így visszagondolva. Úgy éreztem, hogy zavar a jelenléte, mert mindig azon járt az agyam, hogy milyen meccsre lehet fogadni. Amikor felkeltem, tudtam, hogy vannak a vállalkozás körül dolgaim, de mindent úgy rendeztem, hogy jusson időm a játékra is. Volt, amikor már a kocsiban is úgy vezettem, hogy fogadásokat tettem föl telefonon, a kocsiban néztem a meccseket. Ha buktam, akkor állandóan külső hatásokra fogtam. A vége mindig ugyanaz volt, nulla az egyenleg. A lebukás? Tavaly, a focivébé idején. Elmentem edzésre, és a laptopomat bekapcsolva hagytam. A barátnőm belépett az oldalra, és látnia kellett, hogy három hónap alatt 6 és fél millió mínuszt csináltam. Mire hazaértem, ott ült az édesanyámmal a nappaliban, elém tették a kimutatást, ami engem is lesokkolt.

Hogyan reagált rá?

Elbagatellizáltam a dolgot: hagyjon mindenki békén, az én pénztárcámban senki ne turkáljon. Kibékültünk aztán, ígértem, hogy nem drogozom, nem játszom, de magamban már azon gondolkodtam, hogyan fogom átverni őket. Karácsonykor megint lebuktam. A család elrángatott egy pszichológushoz, ajánlottak bentlakásos kezelést, sőt itt, Miskolcon is jártunk ezen az osztályon, de nem éreztem, hogy szükségem lenne rá.

Tudatosult akkor, hogy valójában ez függőség?

Nem vallottam be, talán nem is tudtam, hogy létezik ilyen betegség. Most már tudom, hogy mindenkinek meg kell élnie a maga mélypontját.

Mi volt az ön mélypontja?

Eleinte az életem része volt a játék, de aztán az életemmé vált. Abszurd gondolkodásom volt. Az már most, a kezelésen történt: kellett egy összevetést készíteni, hogy milyen volt a régi és milyen a függő én. Régen ambiciózus gyerek voltam, tele tervekkel, a munkámban megbízható, becsületes. De ahogy függővé váltam, hazudoztam, megbízhatatlan lettem. A sok stresszt a hétvégi kokainnal vezettem le. A barátaimmal nem beszéltem. A mélypont az volt, amikor a barátnőm elköltözött. Azt hittem, úgy lesz, mint máskor, másnap visszajön. De nem jött. Teljesen egyedül maradtam. Az egyik nap aztán különös dolog történt. Tavasz volt, persze játszottam, mint mindig, de otthon az önsajnálatba merültem. Ostoroztam magam: az életem nem halad sehová, itt vagyok 34 évesen, elveszítettem mindenkit. Jöhettem volna Miskolcra, ide, a pszichiátriára, volt időpontom, de halasztgattam. Azon a sorsdöntő napon vidékre mentem dolgozni, de várakoznom kellett. Emlékszem, kiszálltam a kocsiból, sétáltam. És egyszer csak, mint valami isteni sugallat, mintha kaptam volna egy löketet: most, most kell, hogy valami történjen. Azonnal visszamentem a kocsihoz, felhívtam a doktornőt és mondtam neki, hogy most azonnal be akarok menni a kórházba. Mondta, hogy ebben a pillanatban nem tudok, de négy hét múlva bejöhetek. És akkor az a négy hét úgy telt nekem otthon, hogy elfogadtam, komoly problémák vannak, játék- és drogfüggő vagyok. Eljöttem, és elkezdtem a Minnesota-programot.

Hol tartott akkor?

Már a program részeként kellett csinálnom egy számvetést: két jobb lakás árát költöttem el játékra, kokainra. Az előző 6-7 évben éves szinten majdnem 16 millió forintot játszottam el. A szenvedélyem miatt igénytelenné váltam önmagammal szemben is. Előtte mindig odafigyeltem az öltözködésre, kondizni jártam, ezek már nem voltak számomra fontosak.

Hol tart most?

Tizedik hete vagyok itt, az előtte való hónapban is jöttem néhányszor, jó volt az idő arra, hogy kitisztuljak s kicsit belelássak magába a programba. Most én vagyok egyedül játékfüggő a csoportban, a többiek alkohol- vagy drogfüggők. Úgy gyógyítjuk egymást, hogy egymással beszélgetünk. Van egy önsegítő csoport is, az AA, az Anonim Alkoholisták, oda szintén kijárunk, ott az emberek a maguk életét, élményét osztják meg. Ezek a beszélgetések mindig elgondolkodtatnak, feltöltődöm, és a gondolataim nem járnak sem a játékon, sem a drogon. Jó látni, hogy másnak is sikerült visszatérni a jó útra, sokan családban élnek. Az AA programjában 12 lépést kell teljesíteni, az elsőnél tartok: ma már beismerem magamnak, hogy tehetetlen vagyok a betegségemmel szemben.

Hogy érzi? Hogyan tovább?

Ez az első lépés. Most hazamehetek hétvégére a családomhoz: kicsit félek. Először úgy gondoltam ezt a terápiát, hogy nem megyek bele érzelmileg, de ma már egyre többet dolgozom magamon. Egyre inkább belenézek az érzéseimbe, még ha fáj is. Szeretném rendezni a kapcsolatot a családommal, aztán szeretnék később családot, gyerekeket. Most azt mondom, bárhogy is alakul ez a terápia, legalább tudom, milyen irányba kell menjek. Azt is tudom, hogy odakinn is foglalkoznom kell a betegségemmel. Nem ígérhetem, hogy soha többé nem fogok játszani és drogozni, csak azt, amit az AA is mond: az elkövetkező 24 órában gondolkodunk, ma nem, és holnap megint teszünk ezért. Mindig az aznap számít. Ezért is szeretnék felkeresni GA-csoportokat, amely olyan, mint az AA, csak a játék-szenvedélybetegek működtetik. Keresni szeretnék egy úgynevezett szponzort, azaz olyan játékfüggőt, aki már előrébb jár a 12 lépésben, és tudna segíteni az úton.

Névtelenek csoportja

A Krisztián által említett, tavaly januártól működő Minnesota program vezetője Dr. Szlivka Anna pszichiáter, addiktológus, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház részlegvezető főorvosa. (A programról korábban beszámolt már lapunk – a szerk.) Eddig főleg alkohol-, gyógyszer- és drogfüggő betegeket fogadtak, az utóbbi időben megjelentek náluk a játékszenvedély betegek is. Egyre többen jelentkeznek ilyen problémával. Nem mindenki tud osztályos kezelést vállalni, de nem is kell mindenkinek, sokszor elég önsegítő csoporthoz csatlakozni. Miskolcon már több AA csoport működik, és már van GA, azaz a Névtelen Szerencsejátékosok csoportja is, csak ők még nincsenek hivatalosan regisztrálva. Vasárnaponként 11 és 12 óra között itt, az osztályon működik – mondta a doktornő, de hozzáfűzte: mindez a kórháztól függetlenül, csak a helyet adja az intézmény.

Dr. Szlivka Anna még elmondta, a kórházban hétfőnként van szakrendelése, de csak előjegyzéssel tudnak betegeket fogadni. Előjegyzést kérni hétköznap 7-10 óra között lehet a 46/555-666 telefonszámon, a 31133-as melléken.