Nem lett szörnygeneráció

Mik a gyermeknevelés legnagyobb buktatói? Több olyan cikk is megjelent mostanában, amelyben világszerte ismert neveléskutatók boncolgatják ezt a kérdést. David Eberhard svéd gyermekpszichiáter szerint például igazi tragédia következhet be, ha a szülők mindennek eleget tesznek, amit csak a gyerekek akarnak, konkrétan „szörnygenerációról” beszél a szakember. Kíváncsiak voltunk, hogy egy hazai terapeuta hogyan látja a helyzetet, és milyen jelentőséget tulajdonít ebben a folyamatban a szigorú apa esetleges hiányának. Bánóczi Beáta gyermekpszichológussal beszélgettünk a témában.

Mennyire fontos az apaszerep, az egyszülős családokban gyakoribb, hogy az egyedül maradt anyuka mellett „elkanászodnak” a gyerekek?

Úgy érzem, inkább a váláson vagy egy szülő eltűnésén van a hangsúly, nem a szülő nemén. Gyakori, hogy ha édesapa neveli egyedül a gyermeket, akkor is jelentkeznek viselkedési, pszichés, iskolai problémák.

Mennyire gyakran találkozik a „keménykezű apa” típusával? Él még ez a kép?

Ahol én dolgozom, inkább jellemző továbbra is a hagyományos családmodell. Talán inkább az a tendencia, amit megfigyeltem munkám során, hogy az édesapák nehezebben értik meg, hogy baj van, és a gyermeknek egyéni és családszinten is változásra, segítségre lenne szüksége, amelyhez az ő hozzájárulása is kell.

Az apai szigor növeli az esélyét, hogy szabálykövető legyen a gyerek?

Itt sem igazán a szülő neme a jelentős, szigorú anya mellett is válhat szabályoknak meghunyászkodóvá a gyermek. Én úgy látom, a vasmarokkal nevelő szülőknek általában engedelmes gyerekei lesznek, azonban bennük sokkal több elnyomott és elfojtott belső feszültség gyűlik fel, ami később nagy károkat okozhat.

Hol kell meghúzni a határokat, egyáltalán van-e szükség konkrét határokra? A jutalmazó vagy a büntető pedagógiai módszerek célravezetőbbek?

Életkor-, család- és kultúraspecifikus ez az egész, emiatt nehéz univerzális igazságokat megállapítani. A saját munkában szerzett tapasztalataimból leszűrt következtetéseimet mondom tehát inkább, és amit a környezetemben tapasztalok. A legszükségesebb határokat talán a saját és mások fizikai biztonságának megőrzésével kötném össze, abban nem hagyhat kompromisszumokat a szülő, hogy át lehet-e szaladni az úttesten vagy hozzányúlni a húsvágó késhez.

A mai generáció állítólag egyre nehezebben tud mit kezdeni az érzelmeivel, nehezen fejezi ki őket és gyakran nehezen is érzékeli azokat. Mi lehet ennek az oka?

Én pont úgy tapasztaltam, hogy mintha az előző generációkra lenne jellemző az elzárkózó működésmód. A mai fiatalokat én ennél reflektívebbnek látom saját érzelmeikre.