„Miért válasszam az egyszerűbb utat, ha lehetek rocksztár is?”

Bodor Máté nagy világutazó. Pénteken jelent meg az Alestorm zenekar új lemeze Curse of the Crystal Coconut címmel, melynek munkálatai Thaiföldön zajlottak. Gondoltam-e valaha, hogy idáig jut majd Máté, vagy ahogy mindenki ismeri, Bobó? Tudtam, csak nem sejtettem.

Tinédzser korunkban együtt zenéltünk, a többiekkel pedig tisztában voltunk vele, hogy talán egyedül neki van igazán tehetsége a zenéléshez közülünk. Játszott a Wisdomban, a Leander Killsben, jelenleg pedig a nemzetközileg is népszerű Alestorm tagja. Jó pár év után, régi jó barátként ültem le vele nemrégiben beszélgetni.

– Elérted azt, amire gyerekkorodban vágytál? Ezt az életet akartad élni?

– Igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy azt mondhatom, elértem. Tavaly májusban volt a 30. szülinapom, és bár nem élem meg problémaként, hogy idősödöm, de ez egy jó alkalom volt arra, hogy visszatekintsek. Ahogy sokaknak, nekem is egy mérföldkő volt a harminc. Most volt 15 éve, hogy elkezdtem zenélni, és tényleg az lettem, aki mindig is szerettem volna lenni. Jelenleg teljes mértékben elégedett vagyok.

– Tudatosan építetted a karrieredet az elmúlt 15 évben?

– Valamennyire igen, de a körülményektől is sok minden függ. Ez nem egy olyan szamárlétra, hogy elvégzed az iskolát és akkor tudod, hogy mondjuk jogász leszel. Nyilván az is nehéz, de kiszámítható. A zenész karrier azon is múlik, hogy milyen zenekarokban játszol, kiket ismersz, hol élsz, illetve talán a legfontosabb, hogy az ember személyisége mennyire alkalmas erre a pályára. Annyi minden összefügg, hogy sokkal nehezebb ezt tudatosan építeni. Szerencsém volt, mert mindig jókor voltam jó helyen. Nem kerestem a lehetőségeket, nem nyomultam soha túlzottan, mert nem vagyok olyan típus, de valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy sok kis véletlen és a szerencse által így alakultak a dolgaim.

– Hogyan kezdtél el zenélni Miskolcon?

– Úgy 14 éves lehettem, amikor megkaptam az első elektromos gitáromat. Volt egy általános iskolai barátom, vele kezdtünk el zenélgetni. Mondtam neki, hogy doboljon, én meg gitározok és énekelek. Ő diszperzites vödrökön kezdett el gyakorolni, az volt az első próbálkozásom, aztán láttam, hogy ő ezt nem annyira gondolja komolyan. Anyukám egy ismerőse által kontaktba léptünk egy miskolci zeneiskolával, ott mondták, hogy van egy hosszú hajú dobos gyerek, biztos ő is ilyen rockos – ő volt Képes Zoli, vele alapítottuk az első zenekarunkat. Egy basszusgitáros ismerősével épp szólógitárost kerestek, így elmentem a próbájukra. Ekkor hetedikes voltam. Emlékszem, elkezdtük játszani a Smoke on the watert, és azonnal megfogott a dohos pince-próbaterem hangulata, ami egyébként a Lévay gimi alagsorában volt, és akkor már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Tudtam, hogy zenélni akarok.

– Jártál zeneiskolába vagy tanárhoz?

– Akartam, el is mentem az említett diósgyőri zeneiskolába, de csak klasszikusgitár-oktatás volt. Ez azonban teljesen más volt, mint amit én akartam csinálni, könyv, kotta, nekem ez nem jött be. Én főleg rockzenélni akartam. Így elmentem Spirkó Károlyhoz, ő volt először a tanárom. Ezzel párhuzamosan többször jártam Budapestre Alapi Istvánhoz, aki sokat segített nekem.

– Vele hogyan kerültél kapcsolatba?

– Egy pár ismerősön keresztül ismertem meg. Elmentem hozzá egy meghallgatásra, és azt mondta, hogy érdemes lenne velem foglalkozni. Viszont elég körülményes volt Miskolcról eljárni hozzá, mindig csak akkor tudtam menni, amikor iskolai szünet volt, közben meg jártam Karcsihoz. Aztán jött az érettségi, és ki kellett találnom, hogy a zenét választom vagy sem. Felvettek a Miskolci Egyetemre germanisztika szakra, de ez nem annyira érdekelt. A német nyelvet egyébként nagyon szeretem, de nem hiszem, hogy ez a pálya lett volna az én hivatásom. Édesanyám német tanár, szóval tisztán láttam, hogy mi mindennel jár a hivatásos tanári szakma, ezért úgy döntöttem, inkább a rocksztár „szakma” felé fogok tendálni (nevet). Úgyhogy felvételiztem Londonba, egy ottani művészeti egyetemre.

– Ösztönszerű tehetségnek tartalak, de mit gondolsz, kellett a londoni egyetem ahhoz, hogy most itt tarts? Kell az, hogy képezd magad, vagy elég az őstehetség?

– Én pont nem gondoltam magam soha őstehetségnek. Vagyis nem vagyok az a klasszikus muzsikus alkat, nem volt soha jó fülem, de sokat gyakoroltam, és rájöttem, hogy ki lehet váltani még több gyakorlással, aztán közeben a hallásom is megjött (nevet). Ha visszatekintek, a londoni suli alapvetően technikai tudásban talán nem tett hozzá nagyon sokat a dolgokhoz, mert sok mindent, amit ott tanultam, már tudtam. Inkább jobban rendszereztem a dolgokat, és a követelmények miatt jobban a fejembe verték a dolgokat. De ha jobban beleástam volna magam a tananyagba, most biztosan sokkal többet tudnék például zenetörténetből, vagy a jazzről, de ezek a dolgok nem érdekeltek. Nem akartam soha jazz vagy country gitáros lenni, ott pedig mindent tanítottak. Természetesen felkészültem a vizsgákra, hogy ne bukjak meg, de már ott is arra fókuszáltam, ami igazán érdekelt: zenekarokba beszállni, dalokat írni, stúdiózni, ez a része, ami izgatott, no meg a producerkedés alapjai. De ez minden egyetemen így van, hogy egy rakás olyan dolgot kell megtanulni, aminek aztán a felét sem használod később.

– Volt valami ott nagy hatással rád?

– Igazából az élet (nevet). Eleinte eléggé elkeserítő volt, hogy teljesen egyedül költöztem egy 8 milliós városba, miután 20 éves koromig anyukámmal éltem, és azt sem tudtam, mi lesz. Munkát kellett találnom, tanulnom, anya nem várt otthon, nem főzött rám. Fél évig örültem, hogy tudok suliba járni, szoktam az új környezetet, az egyedüllétet, ami borzalmas volt. Utána szórólapozni kezdtem, egy fél év múlva pedig egy gyorsétteremben dolgoztam, ami suli mellett tökéletes diákmunka volt. Amikor elmentem turnézni, gond nélkül mondhattam, hogy egy hónapig nem jövök, és tudtam félretenni pénzt is. Így elég hamar felnő az ember, amire szükségem is volt, mert másképp nem lenne ilyen kitartásom, elkényelmesedtem volna, hogy elvagyok én itt, és elfogadom azt, ami van. De sosem szabad elfogadni azt, ami van, mindig előre kell haladni, ez a szituáció pedig megtanított erre.

– Mi történt ezután?

– 2012 nyarán kerültem a Wisdom zenekarba, ott indult el komolyabban a zenei karrierem, közben pedig be kellett fejeznem az egyetemet. Ez 2013 tavaszán sikerült is, akkor hazajöttem, és Pestre költöztem. Ez idő alatt turnéztunk a Sabatonnal, a Powerwolffal, az összes nagy hazai fesztiválon felléptünk és Európa-szerte is be tudtunk mutatkozni sok helyen. Fura, hogy azért mentem ki Angliába, hogy egy ismertebb zenekarral turnézzak, aztán végül egy magyar bandával sikerült ezt megvalósítanom.

– És Leanderékkel hogy fújt össze a szél?

– Leanderrel többször összefutottam a pesti éjszakában, onnan ismerem. 2015-ben már tervben volt, hogy a Leander Rising feloszlik, ő pedig új embereket keresett a Leander Killshez, amibe célirányosan engem hívott. Azt már az elején tisztáztuk, hogy ez valószínűleg nem lesz hosszú távú, mert ekkor már az Alestorm tagja voltam és velük nagyon sokat voltam úton. Eleinte persze működött, amíg például elutaztam az USA-ba egy koncertkörútra, addig ők nem szerveztek koncerteket. Aztán 2017-ben bekerült a zenekar A Dalba, de én csak később csöppentem bele, mert stúdióztam Amerikában, az elődöntőn és a döntőn játszottam velük. Ezután nekik nagyon beindult a szekér, nálunk meg már 5 turné volt szervezés alatt egymás után, júniustól egészen decemberig. Ebben a helyzetben döntésre kényszerültem. Be kellett látnom, hogy nem tudok két lovat egy fenékkel megülni, és az Alestorm volt mindig is a főzenekarom, már a Kills kezdete előtt is. Természetesen szerettem Leanderékkel játszani, a mai napig fellépek velük, ha tudok. Jó szívvel gondolok vissza a közösen eltöltött időre, csak szép emlékeim vannak, sok embert megismertem általuk, de ezt a döntést meg kellett hoznom.

– Csapatjátékos vagy amúgy?

– Változó. Valamilyen szinten igen, de azért inkább háttérembernek tartom magam. Nem akartam sosem énekes vagy frontember lenni, nem vágyom arra, hogy én legyek a fő attrakció. Nekem pont ez tetszik, szerencsére tökéletesen meg vagyok elégedve a gitáros szerepemmel. Ott vagyok a másodvonalban, megvan a kis szólóm, megvannak a pillanatok, ahol tudok villantani, és ez épp elég. Ha csak rám figyelnek, azt stresszként élem meg. Jó csapatban lenni, sok mindent együtt élünk át, utazunk, ötletelünk. De amikor hetekig össze vagyunk zárva, utána jól esik egy kis egyedüllét. Egy-egy turné után 3-4 napig is egyedül vagyok, mikor rájövök, hogy napok óta nem beszéltem senkivel. Egyébként nyilván a társaságtól is függ, ha barátok vagytok, ez nem kell, hogy probléma legyen.

– Szoktak konfliktusok lenni a turnékon?

– Szerencsére nem jellemző, ezen már túl vagyunk. Maximum szakmai szempontból, hogy mit hogyan kéne csinálni. Ha valakikkel voltak is személyes problémák, azok az emberek már nincsenek a zenekarban vagy a stábban. Valójában én is így kerültem a bandába. Volt egy probléma, és ezt kvázi velem oldották meg, de erről nem is szeretnék többet mondani.

– Érzed valami hátrányát is annak, hogy ilyen sokat utazol?

– Nem mondanám hátránynak, de vannak fura hozományai. Ahogy említettem, gyakran fel sem tűnik, hogy kissé mizantróppá váltam és napokig nem szóltam senkihez egy-egy hosszabb utazást követően. Egyszer például fél évig nem voltam boltban, mert folyamatosan koncerteztünk, ahol teljes ellátásban van részünk, nem volt semmire gondom. Mondhatni elfelejtettem bevásárolni, hirtelen nem találtam a helyem az üzletben. Mondjuk ez pont Lengyelországban volt, úgyhogy lehet, csak a nyelv miatt volt fura, hogy nem találtam a tejfölt (nevet).

– Olvastam veled egy interjút, amiben azt mondtad, hogy nem igazán foglalkoztat a közélet. Mi a célod akkor a zenéléssel?

– Elsősorban szórakoztatni. Nem akarok elveket képviselni, vagy világmegváltó gondolatokat közölni. Emlékszem, már fiatalon, amikor együtt zenéltünk, akkor sem ez volt a célunk. Abban a másfél órában, amikor kiállok a színpadra, nem érdekel, hogy mi zajlik mondjuk a politikában, hanem inkább a magam és a közönség kikapcsolása a lényeg. Azért jönnek el az emberek a koncertünkre, hogy jól érezzék magukat, nem azért, hogy egy újabb gondot kapjanak a nyakukba. Egyébként kisegítettem egy német zenekart is, a Heaven Shall Burn-t, akik nagyon balliberális elveket vallanak, vegánok, és fontos számukra például a környezetvédelem, ami a zenéjükben is visszaköszön. Ők kiállnak emellett és erre építették a karrierjüket. Én nem osztom a politizálásukat, azért hívtak, mert vicces és vidám fickó vagyok, elmentem, gitároztam, aztán annyi. Nem is traktáltak ezzel, tolerálták, hogy nekem más a motivációm, és azt is, hogy néha szeretek megenni egy pörköltöt.

– Visszakanyarodva az iskolához és célokhoz. Te is tanítottál korábban, foglalkozol még ezzel?

– Nem, mostanában már nem. Egy magán zeneiskolában tanítottam Budán, amit nagyon szerettem, de az is kútba esett a turnék miatt. A többiek egyébként a holt időben főleg otthon ülnek, vagy elmennek nyaralni, ha nem járjuk a világot, én meg elmegyek egy másik zenekarba, vagy tanítást vállalok. Ha úgy vesszük, a magam dolgát nehezítem meg ezzel, de nem tudok megülni a fenekemen. A Gitármánia táborban tartottam egy előadást, azután kerestek meg, hogy lenne-e kedvem gitároktatást vállalni egy zenesuliban. Tetszett a lehetőség, úgyhogy elvállaltam, de elég nehéz volt. Egészen kicsi gyerekeket is oktatni kellett, amikor például mondtam az egyik tanítványomnak, hogy írjon fel valamit, aztán közölte, hogy nem tud írni… no az egy kicsit megakasztott. Szeretem a kihívásokat, ezt is azért vállaltam el, kíváncsi voltam, hogy megállom-e a helyemet. Persze én is sokat tanultam ebből, változtatni kellett a módszereimen és alkalmazkodni. Előadásokat is tartok egyébként, egy gitárgyártó cég hangszereit mutatom be, ami nagyon szuper, de itt is előjön, hogy frusztrál, ha csak rám figyelnek. Zavar, ha elrontok valamit, amit persze nagyrészt csak én hallok. Annyira rástresszeltem előtte, hogy megfordult a fejemben, újra el kellene mennem gitártanárhoz. Aztán amikor ott voltam és belekezdtem, már megnyugodtam, ez egy teljesen más világ. 80-90 ember előtt egy szál gitárral játszani minden nap, aztán beszélgetni velük mindenféle témákról szerte Európában egy új és izgalmas dologgá vált. Nagyon jól sikerült és ráéreztem az ízére. Ez egy olyan vonal, amit hosszú távon is szívesen csinálnék.

– Mire vagy a legbüszkébb, mit tartasz a legnagyobb eredményednek?

– Karrier vagy magánélet szempontjából? Mert nálam ez összefügg. Ha sikeres vagyok abban, amit csinálok, akkor a magánéletemben is boldognak érzem magam. Arra vagyok büszke, hogy megtaláltam és végigjártam az utam, boldog vagyok, és ez ritka, ahogy látom. Sokan keresik önmagukat, hogy mit szeretnének csinálni, nem találják a helyüket, én viszont elég korán rájöttem és így könnyebb volt. Persze ez nem azt jelenti, hogy most elégedetten hátradőlhetek, hogy oké, végeztem, hanem mindig újabb célokat keresek. Büszke vagyok magamra, hogy idáig eljutottam, de nem tudnék konkrétumokat kiemelni. Az, hogy megismernek, és komolyabb dolgokra kérnek fel, az csak a velejárója ennek, amit nyilván valahol élvezek. Viszont nem azért kell dolgozni, hogy ismert legyél, az a munka egyfajta mellékterméke, és ha jól csinálod, jön magától.

– Az ismertséget hogy viseled?

– Nyilván én is csak egy bizonyos körben vagyok ismert, azt nem tudnám elviselni, ha velem lenne tele a tévé és nem tudnék kilépni az utcára sem, ez a középút épp megfelel nekem. El tudok menni a barátaim koncertjére, akár fel is megyek a színpadra egy dal erejéig a móka kedvéért, de nem szednek szét az emberek, aztán hazamegyek és nyugalom van. Mondjuk előfordult, hogy a mosdóban szólítottak le, az elég fura szituáció, mert akkor nincs menekvés, bele kell menni a beszélgetésbe (nevet). De nem érzem nyűgnek ezt sem, még viselhető. Fontos, hogy tudja az ember kezelni. Nekem is meg kell érteni, hogy az embereknek, még ha fura is ezt így mondani, de egy élmény, hogy találkozunk, közös fotót készíthetünk, ez egyfajta kötelezettség, és kedvesnek kell lenni. Nem mindenáron, de itt is meg kell találni az arany középutat. Volt egyébként kedves sztori is: bementem egy barátomhoz egy hangszerboltba, láttam, hogy két lány nagyon nézett. Amikor elindultam hazafelé, láttam, hogy megvártak az üzlet előtt, hogy közös képet kérjenek. Annyira örültek, mondták, hogy feldobtam a napjukat. Ezért megéri, nagyon jól esett, hogy a puszta jelenlétemmel örömet szerezhettem és ez nekem is ugyanolyan emlék. Én sem egy tárgy vagyok, ez jó érzés, és nekem is egy visszajelzés.

– A miskolci ismerősökkel tartod a kapcsolatot?

– Igen, főleg a gimis osztálytársaimmal, az akkori barátaimmal megmaradt a kapcsolat. Nagyjából fél évente jövök Miskolcra, ilyenkor megpróbálok találkozni velük. Egyre nehezebb lesz, mert jönnek a kisbabák, sokan családot alapítanak, nekem meg teljesen más az életformám, de amíg lehet, addig ki kell használni ezeket az alkalmakat.

– Budapesten élsz, külföldre jársz zenélni, hol érzed magad igazán otthon?

– Pesten, mert gyönyörű város, és Magyarországon megvan minden, ami kell. Ha hegyekbe akarok menni, akkor tudok túrázni, ha tópartra vágyom, akkor ott a Balaton. Igazából akárhol élhetnék, mert a zenekarban öten négyfelé élünk, és folyton utazunk, de talán Japán volt az egyetlen hely, amire azt mondtam, hogy na ide bármikor szívesen visszajönnék. De akkor is Magyarország az igazi otthonom.

(A borítóképen: Bodor Máté az interjú közben)