Ember, mozdonyvezető. Függőben…

Skizofrénia... - illusztráció
Skizofrénia... - illusztráció
Miskolc – Az egyik szilva, a másik körte, a harmadik alma. Van közöttük ép, fél és félig sem az. Gyűjtőnevük: gyümölcs. Annyit tudok róla: mozdonyvezető volt. S hogy számos újító műszaki javaslata volna, ha lenne kivel megosztania.

Nem ilyennek képzeltem egy mozdonyvezetőt. Alacsony, kissé suta a kézfogása. A körmei ápoltak, az alsó fogsora enyhén szólva hiányos, de a fogtövek, csonkok ott feketéllenek.

– Kérdezzen! – kezdi, amivel kissé felbosszant. Hát tudom én, miről akar beszélni? Ő keresett meg mint újságírót!

– Hogy másként kellene csinálni mindent a közlekedésben.

Érdekek mentén…

Nehezen kezdi sorolni a konkrétumokat, nem is mindent értek meg, autóm sincs, de több dolog logikusnak tűnik. Megnevez egy járműfelújító céget, ahol túl drága munkát végeznek. Mindent felújítanak a mozdonyokban, holott elegendő lenne hidraulikus sebességváltót szerelni beléjük. Aztán ott a buszos cég. Érthetetlen, miért azt a márkát erőltetik. Lenne jobb is. De ha már azt preferálják, miért nem igazítják egymáshoz a motort és a sebváltót. Van az a fajta busz, amelyik úgy rángat, hogy kiesik az ember fogából a tömés (na, gondolom, ezt pont nem kellett volna!), az alacsonyabb fajtának jobb a rugózása, akkor már a másikban miért nem ugyanolyat alkalmaznak?! Ha már a tömegközlekedésre akarják átirányítani az embereket, akkor legyen kényelmes, ez volna a cég érdeke is, valamint, hogy jobban gyorsuljon az a busz, s csökkenjen a fogyasztása is, kevésbé terhelje a környezetet…

Igyekszem terelni: miért nem írja le az összes műszaki javaslatát, s küldi el minden érdekelt cég vezetésének.

– Mert nincs olyan hely, ahol nyugodtan írhatnék.

Ezen megütközöm.

– Az utcán lakom.

Közlöm: most már inkább őrá vagyok kíváncsi, meséljen magáról. Az anyja nem él, az apja igen, de albérletben, s a főbérlő oda őt nem engedi. Egy testvére Budapesten él, egy öngyilkos lett, egyet utál, kettő Miskolcon él, de nem olyanok a körülményeik, hogy vele törődhetnének. Szerelem?

– Függőben maradt.

Függőben?

– Minden rossz egyszerre történt. Volt egy híd a számban, ami kiesett. Akkoriban vesztettem el a mozdonyvezetői állásomat is. Mert nem voltam soha nyalis, megmondtam, ha valami nem tetszett. A legrosszabb időpontban esett ki a híd, nem volt módom rá, hogy pótoljam. Így maradt a kapcsolat függőben.

Lassan kibontakozik a szerelem története. A lány egy édességboltban volt tanuló. Mindez nem most volt: 1992-ben.

– Ez a szerelem tartotta bennem a lelket. Úgy intéztem, hogy minden nap arrafelé vezessen az utam.

Próbálkozom: egyszer biztosan megvárta zárás után. De csak ingatja a fejét. Hát akkor? Hogy ismerkedtek meg?

– Hát nem érti?! – temeti nevetve a két kezébe az arcát, s csóválja a fejét. – Nem érti! Mi nem szavakkal kommunikáltunk, de mind a ketten tudtuk, hogy miről van szó. Én sem könnyen barátkoztam meg a gondolattal, hogy vele kell élnem, de onnantól nem volt kérdés. Fel lehet ismerni az almának a másik felét! Honnan? Hát a másiknak a szeméből!

Túl későn derült ki

Kérdezném, hogy tűnt el a lány az életéből, de ezt nem is akarja meghallani. Nem tűnt el, csak függőben maradt. Mikor rávette magát, hogy fogsor nélkül mutatkozzon előtte, már nem dolgozott ott. Megkérdezni nem merte a bolti dolgozóktól, hová lett a lány, mert azok mind ellenségesek voltak. Egyszer azonban így is nyomára akadt.

– A Kiskegyedben olvastam egy cikket egy visszavonult sportolóról, aki említést tett a húgáról. Rögtön az volt a sanda gyanúm, hogy ő az. Az ember az ilyet megérzi. Ezen az úton elindulhattam volna, de a jelenlegi helyzetemben nem akarok a szeme elé kerülni. Túl későn derült ki. Előbb korrigálni kell a helyzetemet.

Inkább ne beszéljünk róla!

Próbálom forszírozni, miből él. Alkalmi munkákból, semmilyen járandósága nincs. Kérdezem a testi bajairól. Kiderül, vagy hat éve az egyik szemén „elment a középső látása”. De orvoshoz nem akar menni. Csak az agykontrollban hisz és a Fülöp-szigeti gyógyítókban. Csakhogy mind a kettő pénzbe kerül, ezért is nem tudta meggyógyíttatni az egyik haverját, aki így fiatalon hunyt el. Kérdem, honnan ismeri az agykontrollt.

– Könyvből. Próbáltam is, de az ilyennek, akinek rángatózik a feje, nemigen megy az ellazulás.

A feje tényleg rángatódzik, de nem feltűnően. Kérdem az okát.

– A rokonaimnak köszönhetem, hogy nyolcéves koromtól rángatódzik a fejem. Az egész életem kevés rá, hogy megháláljam nekik. Remélem érti, hogy idézőjelben mondtam. Az anyám már nem él, őt hagyjuk ki. Hogy mi történt, arról inkább ne beszéljünk!

Visszakérdez: miért érdekel.

Ösztökélem: mert úgy gondolom, hogy az embereknek közük van egymáshoz. Hogy olyan nagyon nem különbözik emberi lélek az emberi lélektől, még ha a test korlátot jelent, s el is választja őket egymástól.

– Amiről beszél, az nem a lélek, hanem a szellem. Csak idővel összekeverték, aztán összemosták a kettőt.

Egyszer csak az antarktisziakról kezd beszélni, ők irányítják a szellemeket, ők a kiválasztott holtakat is képesek újra életre kelteni… Ők nem hagyják őt sem aludni.

Próbálkozom, nem kellene-e orvoshoz mennie, talán az idegrendszere és a szeme alapján leszázalékolnák, s kapna valamilyen ellátást.

– Még csak az kéne. Hogy bezárjanak…

Hallgatok. Kényelmetlen számára a csend.

– Na jó, megmutatom magának, hogy értse!

A táskájából iratokat kotor elő, kiválaszt közülük kettőt. Az egyik egy pszichológus aláírás nélküli feljegyzése őróla. A másik egy pszichiáteré. Az alján a diagnózis: paranoid skizofrénia.

Megköszönöm a bizalmát és az idejét. Szabadkozik: inkább ő az enyémet. Kikísérem. Csodálkozik, hogy kezet nyújtok. Kezet fogunk.

Gyűjtőnevünk: ember.

– Szalóczi Katalin –