Kati néni, a szendi "focivezér"

Talán nincs még egy olyan lelkes hölgy focirajongó a megyében, aki egyrészt több mint negyed százada vezet egy klubot, másrészt mindezt 75 esztendősen. Amikor bajnoki mérkőzést játszik Szalaszend – jelenleg megyei II. osztályú – labdarúgó csapata, Subert Andrásné, a helyi egyesület elnöke ott szurkol a fiúknak a pálya szélén, s nem számít, hogy az éppen aktuális találkozó hazai környezetben zajlik, vagy sok-sok kilométerrel odébb.

– Egy dologgal ütközhet mindez, mégpedig az Abaúji Pedagógus Kórus fellépésével. Merthogy ennek a csoportnak is én vagyok az elnöke, miközben természetesen énekelek is – kezdte Kati néni, akit mindenki így ismer Szalaszenden. – Egyszer-kétszer előfordult már, hogy volt ez is, és az is, és úgy oldottam meg, hogy otthagytam a kórust, és siettem haza, mert mindenképpen látni akartam a mérkőzést.

Subert Andrásné sporttal való barátsága elé régre datálódik: középiskolában néhány társával szórakozásból asztaliteniszezett, illetve röplabdázott, aztán Szalaszenden, amikor már tanított, pedagógus kollégái szerveztek futballcsapatot – amely barátságos összecsapásokat vívott a hasonló cipőben járó környékbeli együttesekkel. Arra pedig már csak az idősebbek emlékeznek, hogy létezett „Falusi Dolgozók Szpartakiádja", amelyen 1986-ban, Kecskeméten ott voltak a szendiek is – természetesen vele együtt.

– 1969-ben kapcsolódtam be a labdarúgásba szervezeti szinten, ekkor lettem vezetőségi tag és voltam gazdaságvezető is – idézte fel a múltbéli történéseket Kati néni. – Majd 1984-ben választottak meg elnöknek. Miként történt? Úgy, hogy az elődöm kórházba került, s nem akadt senki, aki elvállalja, én pedig úgy gondoltam, hogy meg tudom csinálni. Azonnal elfogadtak.

Amikor arra kértük Kati nénit, hogy elevenítsen fel pár régi történetet, illetve ezzel együtt azt kérdeztük, hogy „Nehéz volt-e hölgyként együttműködni a férfiakkal?", az alábbiakat mondta:

– Mentünk úgy meccsre, hogy traktor pótkocsiján ültünk és megesett olyan is, hogy mivel a Wartburgban már nem volt hely, az egyik illetőt a csomagtartóban vittük el a mérkőzésre. A hatvanas években nem rendelkeztünk öltözővel, így a játékosok a patakban mosták le magukról a sarat egy-egy esősebb idő után. Nekem nem volt nehéz bánni az itteni futballistákkal, hiszen ismertem mindegyiküket gyermekkoruktól fogva és tudtam, hogy kit, hogyan lehet kezelni. Igaz ez a szurkolókra is, főrendezőként tisztában vagyok vele, hogy miként kell lecsillapítani a kedélyeket. Nem szabad, hogy valakit nagyon elragadjanak a történések, ha nem megy úgy a meccsen a csapatnak... Gorombáskodás? Nem volt ilyenben részem...
Subert Andrásné – bevallása szerint – pár alkalommal beállt a fiúk közé az edzések során, illetve akkor is rúgott lasztiba, amikor ő végezte el a kezdőrúgást.

ÉM-MI