Örömittas éjszakai csendháborítás

Két Bajnokok Ligája meccs

között egy bajnoki. Ez a bajnokcsapat

programja az idény elején, és ez

az ami miatt rangsorolnia kellett Herczeg

Andrásnak, a DVSC

szakvezetőjének. A legjobbak

pihentetése mellett döntött a

szakvezető, így a szerdán, a

Kalmarban kezdőként szerepeltetett BL

csapatból csupán egy ember,

Czvitkovics maradt

hírmondónak a

nyitófordulóra. Ezért aztán

sokak véleménye az volt, hogy a

DVTK a Loki ,,B” csapata ellen

kezdi a bajnokságot, amit azért

még azzal illő kiegészíteni,

hogy a legjobbjait egy hete is pihentető

bajnokcsapat a Szuperkupa

döntőjében, hasonlóan

tartalékos összetételben a

Honvéd legjobbjait győzte le.

Árulkodó volt a kezdés előtt

a statisztika, amely arról tanúskodott,

hogy a DVSC játékosai a szombati

összetételben is többre hivatottak,

mint a DVTK labdarúgói. Ugyanis

a hazaiak kezdőcsapatának tagjai

összesen 431 élvonalbeli bajnokival a

hátuk mögött futottak ki a

kezdésre, amihez

összességében 17 gól

tartozott, míg a vendégeknél ez a

mutató 776/52 volt.

Kapufával

zártak

A ,,tartalékosok” rutinját a

pályán a Diósgyőr

játékosai elszántsággal,

küzdeni tudással

próbálták ellensúlyozni. Az

első percekben kevés sikerrel, mert a labda

többnyire a vendégeknél volt.

Aztán csökkent a hazai

játékosok lámpaláza,

és előbb csak kiegyenlített lett a

meccs, majd a DVTK birtokolta többet a

labdát. Igaz, helyzetek egyik és

másik oldalon is csak ritkán akadtak. A

legnagyobb gólszerzési

lehetőség Lipusz

előtt adódott a 41. percben, és ha

néhány nappal ezelőtt a stadion

fenntartói nem festették volna le a

kapuvasat, akkor talán becsúszik az

egyébként a bal kapufáról

középre visszapattant labda.

Dombi ziccer, majd

fieszta

A második félidőben is jól

volt nézni az új mezben

pompázó DVTK játékosait, de

nem a mutatós dressz miatt, hanem azért,

mert változatlanul brusztoltak a piros mezesek,

és amíg bírták erővel,

addig egyenlő ellenfelek voltak. Az utolsó

10-15 percben aztán egyre több olyan

átadási hiba csúszott be a hazaiak

játékába, ami addig nem volt

jellemző, és

valószínűleg ennek oka a

fáradtsággal járó

koncentráció csökkenése volt.

Emiatt könnyen pont nélkül maradhatott

volna a DVTK, mert Dombinak

volt egy óriási ziccere, aminél

nagyobb csak Köteles kapus

bravúrja volt a lövésnél. A

rendes játékidő végéig

maradt a kezdeményezés a

DVSC-nél, majd a végén

egy hazai ,,el a kaputól”

felszabadítás után

Szabó V.

harcosságának köszönhetően

az utolsó másodpercekben a

vendégek kapuja elé sorakozott fel a

két csapat. És ebből a

Diósgyőr kihozta a közel a

maximumot, gól helyett 11-est harcolt ki a

gárda.

Nem sokkal este 10 óra előtt a

DVTK csapatkapitánya a

büntetőpontra állított

labdát a kapuba küldte, és ezzel

óriási hangrobbanást idézet

elő (a gólörömöt

még a Győri kapuban is tisztán

lehetett hallani). A

csendháborítás után olyan

euforikus hangulat kerekedett,

amire legutóbb április 28-án volt

példa (ekkor nyert utoljára bajnokit

a Diósgyőr, amikor a

Nyíregyházát ugyancsak

Lippai góljával

múlták felül).

Ez a fieszta a középkezdés

után két másodperccel, a meccs

végét jelző sípszó

után már győzelmi

ünnepként folytatódott. Jött az ,,Amíg élek

én” kezdetű sláger, felcsendült a ,,Hé

fiúk”, és a szeretetet

érdemlő lelkes hazai együttes tagjai

fülig érő szájjal vonultak be

az öltözőbe a hosszas

ünneplés után.

12 év

után

Nyert a Diósgyőr a bajnokcsapat

ellen, ez került be a futball

históriás könyveibe, nem

mellékesen közel 12 év után

győzte le hazai pályán a

Diósgyőr a

szomszédvár csapatát

(érdekesség, hogy az 1997. november

1-jén lejátszott, 2-0-val véget

ért meccsen a hazai győzelmet

bebiztosító gól a

hosszabbításban, 11-esből esett

– akkor Kákóczki

volt az ítélet végrehajtó).