Mozigépész

Már két televízió van a faluban. Hiába is titkolnák a szomszédok elől, Illés András villanyszerelő mindenhová bejáratos. Még az antenna felszereléséhez is ért. Megnyugtatja a háziakat, a készülék hibátlan, eltűnt a szellemkép, de magában csak hümmög. Rossz érzése támad. Mozigépészként hetente háromszor vetít a körzetében: Ricsén, Cigándon és Karcsán. Gyalogosan megy a filmért a postára, közben látja, egyre gyakoribb az esti szomszédolás. Szántó István írása.

Amikor a Táncdalfesztivált vagy a Ki mit tud? elődöntőit sugározzák, a népek sámlival, hokedlivel mennek oda, ahol már vibrál a távolbalátó masina. András semjéni lakos, Abaújban otthonos. Miskolcon a feleségével együtt teszik le a gépészvizsgát a Kossuth-moziban. Felesküsznek a Borsod Megyei Moziüzemi Vállalatnál, hogy ezentúl, szinte a hét minden napján szórakoztatják a lakosságot. A műsortervet felülről szerkesztik. Aczél Györgynek, az MSZMP KB ideológiai titkárának három T-s – tűrni, támogatni, tiltani – kultúrpolitikája még Ricsére is beszivárog. Az ukáz hetente egy nagyfilm felnőtteknek – most még senki ne gondoljon arra, amit a felnőtt film fogalma ma jelent –, egy a fiataloknak (valami ifjúsági limonádé) és az óvodások se maradhatnak vetítés nélkül. Ám amíg a lakosságot a művelődési házakba csábítják, az óvodákba András viszi a hordozható gépét.

Megesik, hogy fusizik, az unokáknak otthon játssza le a gyermekek kedvenc filmjeit. Erre mondják, soha nagyobb kár ne érje a vállalatot.

András büszkélkedik, nála még szakadáskor is sikerül oly módon váltani, hogy a történet nem csorbul.

Mindhárom faluban két-két fix telepítésű vetítő van a gépházban. Mikor milyen. Kapnak 35 milliméteres csehszlovák gépeket, de ezekkel nagyon felsülnek. Legjobbak a hazai gyártásúak. Amikor kiderül, hogy a külföldi masinákban sorra kiégnek a lámpák, gyorsan kapcsolnak. Egy-egy égő 16 ezer forint, nincs kecmec, András kiszámolja, ha nem állnak vissza a 16 milliméteresre, csődbe megy a vállalat. Egyszerű a kalkuláció, vidéken a jegyek kettő és hat forint között változnak, és a nézőszám korántsem olyan nagy, ami nyereségessé tenné a vállalkozást.

Még élénken él a tévhit, hogy a kultúra nem lehet üzlet. Aki sok filmet lát, kevésre emlékszik. Csupán arra, hogy a nagy művészfilmek nem vonzzák a vidéki nézőket. A hatvanas évek ikonikus alkotásai, a Sodrásban, a Szegénylegények, a Tízezer nap, az Oldás és kötés vagy a Két félidő a pokolban nem számítanak sikerszériának. Az olasz, a francia akció- és kalandfilmek viszont telt házasak. Ilyenkor András kettőzött figyelemmel veszi át a nagy dobozos celluloidszalagokat.

Először gondosan, leginkább kézzel, átcsévéli. Alaposan, ujjal tapogatja ki, hogy van-e a tekercseken ragasztás. Ahol kettőzött a filmkocka, ott jobban kell figyelni a pörgetésre. Műhelytitoknak számít, hogy minden gépházban azért van két vetítő, mert úgy kell a tekercset váltani, hogy a néző észre se vegye. András büszkélkedik, nála még szakadáskor is sikerül oly módon váltani, hogy a történet nem csorbul. Ehhez filmes tehetség kell, szerénykedik bátran.

Nem titok, a gépészek közül akadnak, akik gyűjtögetik maguknak a pikáns jeleneteket. Szakadásra való hivatkozással kivágják a nekik tetsző kockákat. Végül, megjelölik zöld kezdettel és piros végződéssel az úgynevezett kritikus részeket. Innentől pontosan leltározzák ezeket a jeleneteket, nehogy a vidéki nézőket megfosszák a szívtipró részektől. András most ki nem hagyta volna a Zukor Adolph halálának 40. évfordulója alkalmából rendezett ricsei megemlékezést.

Még tart az ünnepség, miközben a veterán gépész a művelődési ház előterében díszelgő Meopta-gépeket végigsimogatja. Nosztalgiázik, megnézi, megvan-e még a gép összes alkatrésze. Elmondja, közben az ujjait az öreg masinákon pihenteti, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor a tévék és a VHS-videók elárasztják az országot, megpróbáltak ezekkel konkurálni. Egy nagy tévével és egy profi videóval szállnak be a bizniszbe.

Ám hiába.

A vetítőtárcsák kerekét könnyebb megállítani, mint az időét…

Szántó István