Tehéntáncos

Minden pesti kiküldetés egy gasztronómiai kalandtúra, ha autóval megyünk. Félúton, a gyöngyösi szőlőskertnél kötelező a reggeli kávézás. A találkozás a rég nem látott miskolciakkal. Hiába mindenkinek sietős, nagy a kísértés. Háromféle friss, meleg pogácsa vagy paprikás zsíros deszka kelleti magát a pulton. Hazafelé már lazábbak vagyunk. Nem kapkodunk annyira. Ha megvan a tizenkét órás távollét, jár a harmincegy forintos napidíj. Ezt pedig, ha törik, ha szakad, csak leesszük valahol. Sőt, ha a főnök is velünk van, akkor még pecsétes számlát is kérünk a fogyasztásról. Szántó István jegyzete.

A hangzatosan fura név gyorsan összeér a különlegességre áhító bendőnkkel.

Gyakori a vita, hol legyen a fő lakoma. A Bagi csárdát leszavazzuk. Úgy hisszük, a jó hírű mezőkövesdi Matyó rózsa nem átutazóknak való. Örülünk, ha átjutunk a biciklistákkal teli városon. Nehéz a választás. Nyáridőben az útszéli Pótkerék a legkellemesebb, de mégis az emődi csárdában kötünk ki.

A kicsi szalmatetősben vagy a csupa üveg Bagolyban egyszerű a rendelés, mindannyian a tehéntáncot rendeljük. Az Emődi tehéntáncot, amely sehol máshol nem kapható. Csak egyszer kérdezzünk rá, hogy mit is eszünk. A hangzatosan fura név gyorsan összeér a különlegességre áhító bendőnkkel.

Majd’ egy fél évszázad is eltelik, mire sikerül megfejtenünk a tehéntánc receptúrájának kulisszatitkát. Fekete Tibor, az újonnan megválasztott emődi polgármester segítségével találom meg a feltaláló konyhatündért, Szilvási Gábornét, Pannikát. Aki máig büszkén vallja, hogy ő kísérletezte ki a füstölt sajttal, szalonnával megbolondított, tojásos zsemlemorzsában meghempergetett ételcsodát.

Egy szakácsnőnek, aki egész nap a konyhában sündörög, nem nagy kunszt valamit összekotyvasztani. Van, amikor csak úgy véletlenül sikerül valami újat alkotni. Persze ebből még nem következik, hogy olyasmit képes tálalni a vendégeknek, amivel sikerül őket lenyűgözni. És csak azután jöhet a hangzatos keresztelő meg a marketing.

Pannika emlékszik, hogy a hatvanas években kezdődik a Vendégül lát Borsod rendezvénysorozat. Minden vendéglő igyekszik újjal előrukkolni, benevezni a nagy vetélkedőbe. Nézem a megsárgult kalkulációkat, a Bakonyi betyárleves, a Csángó gulyás, a Marosszéki marhatokány, a Hajdúsági toroskáposzta és a Tardi kaszáspecsenye is rajthoz áll. Aztán magasan tarol a versenyben az Emődi tehéntánc.

A kényes zsűri már csak arra kíváncsi, mitől lett a neve tehéntánc. Nos, Pannika elárulja, hogy Emődön máig is van egy nevezetes dűlő, a Tehéntáncos sor. Ahol annak idején a szabadban tárolták a mustot és a cefrét. Az arra legelő csorda meg rákapott az erjedő törkölyre. A dombról lefelé már egymáshoz dörgölőzve, felszabadult jókedvükben, szinte táncolva vonultak a marhák.

Pannika egyik közeli rokona, Hudiné Jolika, a Sárga csikó szakácsa sokáig életben tartotta a tehéntáncot a miskolci szálloda étlapján. Szilvásiné is csak nagy ünnepekkor készíti. Mára már kizárólag Emődön kínálják. Ott is ritkán. A fitneszmenük sorába aligha illik ez a kalóriabomba fogás.

Kora tavasszal, a helyi választások idején szó esett arról, hogy felállítják az Emődi tehéntánc Guinness-rekordját. Pannika csatába akart szállni.

Vezérletével megsült volna a világ legnagyobb Emődi tehéntánca.

Szerintem jókor, jó időben még most sem késő.

Szántó István