“Akkor miről beszéltünk? Nem beszéltünk semmiről” – Interjú: Kocsis Pál színművésszel

Kocsis Pál a Sirály című előadásban
Kocsis Pál a Sirály című előadásban - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Bátorság és pimaszság. Mindenki igazsága. Ami a színháztól elvárható – Kocsis Pál, el.

Távozik két itt töltött évad után a Miskolci Nemzeti Színházból Kocsis Pál színművész. A színház vezető művésze azt mondja, nem bánta meg, hogy annak idején Miskolcra szerződött, de most oka van, hogy elmegy innen. Amiben itt dolgozott, abból fontos munkának tartja Rusznyák Gábor rendezéseit, A tanítónőt és a Másik Sirályt – az előbbiben a káplán, utóbbiban Trigorin, az író szerepében láthattuk -, és Keszég László A kopasz énekesnő című rendezését – ebben az előadásban ő volt Mr. Smith.

Megbecsült tagja a színháznak, fontos szerepeket játszott. Meglepetést okoz, hogy elszerződik. Miért megy el?

Kocsis Pál: Alakuló, új színházhoz érkeztem ide, izgalmasnak ígérkezett a munka ezzel a társulattal, és ezekkel a rendezőkkel. Én Kaposvárról jöttem, miután az ottani színházban nem volt maradásom. Ott maradt a családom, és ott maradt a színészosztályom a Kaposvári Egyetemen. Értük is felelek. Ez innen, négyszáz kilométerről nehéz. Sajnos, nem sikerült megoldani, hogy a páromnak – aki szintén színész – helye legyen ebben a színházban és együtt lehessünk. Ha független ember lennék, valószínű, maradok. Mert egyáltalán nem bántam meg, hogy Miskolcra szerződtem. Sőt! A miskolci színház életem egyik legkellemesebb meglepetése. A méretei miatt attól féltem, hogy ez valami gyár. Túl profi és túl rideg lesz nekem. Miközben itt hihetetlenül érzékeny emberek dolgoznak – komoly impulzusok értek a színésztársak és a műszak részéről is. Csak jókat tudok mondani róluk. És a közönség: ezt a fajta színházi rajongást, a kritikát sem nélkülöző felhőtlen szeretetet nagyon régen, Pécsett éltem át utoljára.

Vajon véletlen-e, hogy a színházzal való viszonyáról az itteni művészeti munka említése nélkül beszél? Azért kérdezem ezt, mert ide érkezése előtt az önt kérdező Fidelio portálnak azt nyilatkozta: “a miskolci évadot figyelemfelkeltőnek gondolom, semmint túlzóan súlyos kezdésnek”. Rácáfolt erre a gondolatára az élet, vagy sem?

Kocsis Pál: Nem hiszem, hogy lényegesen változott volna a helyzet. A saját korunk politikai, társadalmi környezete semmilyen színházat nem kímél. Valamennyire ismerve a jövő évad tervét, nekem azért úgy tűnik, lassan, óvatosan, de mégis csak alakul valami. Ebben az évadban például nagyon szerettem Béres Attila Woyzeck-rendezését. De az igazi meglepetés a számomra Rusznyák Gábor rendezése, A tanítónő volt. Ebben az előadásban érzem leginkább azt a fajta bátorságot és pimaszságot, amit szeretek, és amit el is várok a színháztól.

Nekem például éppen az ön káplán-alakítása teszi igazán élővé, mai történetként érthetővé ezt az előadást. Ebből érezni meg, mit tehet a hatalom a neki kiszolgáltatott emberrel. Hogy mit jelent, ha nincs kontroll.

Kocsis Pál: Tudtam, miért kér engem erre Gábor, merre akarja vinni a történetet. Én ezt a szerepet valamikor régen már játszottam, de ez a mostani semmiben nem emlékeztet arra. Akik most együtt vagyunk a tárgyalási jelenetben, amelyben törvényt ülünk Tóth Flóra felett, mindegy, hány mondatunk van, és van-e poénunk, ez nekünk mindig élmény. Igazi, közös munka lett, amit emlegetünk, amiből idézgetünk. Ez a miénk úgy igazi színházi közösség abban a jelenetben, ahogyan annak lennie kell. Nemcsak a szakmaiság tart össze bennünket, de mindig van benne vibrálás is. És ez Gábor találmánya. Az, hogy ezt bevállalta és megengedte nekünk, azzal azt is megmutatta, hogyan kellene merni és gondolkodni a színházról. Igazságtalanság lenne azt gondolni, hogy csak miattam sikerült. Olyan élményem ez, amelyből szakmailag is tanultam.

Mit?

Kocsis Pál: Például, ahogyan háromféle befejezést ad az előadásnak, azzal felveti a kérdést: hol tartunk most a színházzal, hogyan lehet egyáltalán befejezni ma egy előadást. Hogy művészileg hogyan merje kifejezni valaki, mennyire nem találja magát abban a színházi helyzetben, amibe most kényszerülünk. Megmutatja a felkínált összes verziót, és megérthetem belőle: egyik sem jó. Nem biztos, hogy a nézőnek ennyire mélyen kell ezt értenie, mert neki oda van adva az, hogy érezzen.

Előbbre jutott ebben a két évadban a színészi pályáján, vagy azt kamatoztatta a színház az ön tudásából, amit már tud a színészetről?

Kocsis Pál: Előbbre jutottam, de azt kamatoztatta a színház, amit már tudok. A tanítónőre gondolva: ilyen papot én már játszottam, ennél nagyobb ívben, a pécsi Istenítélet című előadásban, Mohácsi János rendezésében. Mondhatnám tehát, hogy hozott anyagból készült ez a mostani előadás. Mondhatnám, hogy nem vitt előbbre, mert csak használtunk valamit. De mégsem igaz, mert a körülöttem lévő emberek ugyanennyire érintetlenek voltak ebben a helyzetben, mint én egykor Pécsett, és mégis, megtörtént velünk az, amiről az imént beszéltem. Ez nekem élmény. Ez mozgat. Nem érzem ismétlésnek, vagy toporgásnak. Hanem azt érzem, hogy alkottunk. Trigorin szerepe, Rusznyák Gábor Másik Sirályában pedig a lehető legjobb időben érkezett. Abban nincs alakítás, Gábor azt kérte, vegyünk le mindent: “nincs eszköz, vissza az alapokhoz”. Én ezt nagyon szeretem, és itt is hihetetlenül komoly munkává alakult. Büszke vagyok rá. Úgy vagyunk szabadok, úgy improvizálunk, hogy közben kötött szöveggel dolgozunk. A színészek által mutat látképet a színházról magáról. Van hely újnak is, réginek is, minek ez a tolakodás – igazi trigorini gondolat ez.

Én ezt az előadást színháztörténeti jelentőségűnek érzem. Miért nincs jobban észrevéve?

Kocsis Pál: Biztosan bekövetkezik majd az is. Én bízom benne. De hadd mondjak valamit. Én soha nem értettem egyet azzal a gondolattal, hogy egy színházban, egy évadon belül kell két Sirály-előadás. Ismerek olyanokat, akik szerint ez jó ötlet. Szerintem nem az. Sirályt akkor mutatnak be egy színházban, ha a színházról akarnak beszélni. Miskolcon két, egymástól radikálisan különböző Sirály-előadás született, miközben az alapgondolatuk talán nem is áll olyan messze egymástól. Mégis, az én színházam az a kaposvárias, amit Gábor rendezett. A másik is színház, csak az nem az enyém. Ezzel nem azt mondom, hogy az egyik jobb, a másik rosszabb.

Valójában a legtöbb itteni előadás nézhető úgy, mintha arra tenne kísérletet, hogy a színházról fogalmazzon meg érvényes állításokat. Melyik még ebből az ön saját színházeszménye?

Kocsis Pál: A kopasz énekesnő számomra szintén fontos előadás és fontos munka volt. Szeretem Keszég László rendező bátorságát, ahogyan egy porosnak számító abszurd klasszikust ilyen profán módon mer kifordítani. Szinte a pornó szintjére meri süllyeszteni azt a közhelyet, hogy az emberek álszentek, hazugok és hogy mindegy, milyen szavakat használnak, mert nem beszélgetnek semmiről. Ez volt az az előadás, amelynek a megszületésekor azt éreztem: nagyon sok helyről jövünk mi, színészek, sokféle iskolát képviselünk, de a rendező hihetetlenül jól tudta egyetlen zenekarrá hangolni ezt a sokféle tudású társaságot. Mindenki meglátott valamit, amit addig nem ismert. Én ebből is viszek magammal. És amíg az ember nemcsak belerak valamit a munkába, de ki is tud venni belőle, addig rendben van az egyenleg.

Georges Feydeau komédiájában is együtt dolgozott Keszég Lászlóval. Nekem ez olyan volt, mintha a rendező A kopasz énekesnőt folytatná.

Kocsis Pál: Talán a szereposztás miatt gondolhatja ezt: ezeket az embereket – minket – már ismert a rendező. Nagy találmány lett volna egyébként az abszurd felé elvinni az előadást. A Kézről kézre általunk használt fordítását, Hamvai Kornél munkáját én nem szeretem, kifejezetten együgyűnek és a történet felületén mozgónak tartom. Szerintem az a jó út, ha a sok érdektelen csacsogás helyett kibontunk egy jelenetet.

Az igazi főszerepe Molnár Ferenc Az ördög című darabjában volt.

Kocsis Pál: Elmegyegettünk egymás mellett a rendezővel, Szabó Mátéval. Én is gondoltam valamit az előadásról, ő is – és valószínűleg folyamatosan ezt magyarázgattuk egymásnak. Aztán én sem értettem meg őt és ő sem engem.

Ez: ennyi?

Kocsis Pál: Igen, ennyi is elég lehet. A szándék valószínű mindannyiunk részéről megvolt. Máté valami nagyon mély dolgot szeretett volna megfogalmazni, amiről én egyébként azt gondoltam, hogy ott van a darabban, és inkább foglalkozzunk ennek a műnek a látszólagos felületességével, hogy az szakmailag nagyon pontos legyen. Ha nem pontos, akkor nem működik.

A bemutatkozó előadásában, A vágy villamosában Kiss Csaba igazgató rendezte. Stanley Kowalskit alakította.

Kocsis Pál: Talán annak örültem a legkevésbé, ami lett belőle. Azt éreztem, hogy színészileg visszafelé csúszunk. Már túl vagyok azon, hogy egy szerepben ordibáljak és dühöngjek. Ennél komolyabb feladatokat is megoldottam az elmúlt nyolc-tíz évben. Csaba színháza elemző. Nagyon konkrét koncepcióval dolgozik, tudja, hogy miről akar beszélni egy színdarab által. Ebben úgy számol a színészekkel, mint vegyületben az alkotóelemekkel, a színészeknek nagyon konkrét feladatuk van. Ez létező munkamódszer. De én ebbe beleőrülök. Nem tudom elfogadni, hogy valaki csak buta és erős, valaki csak szép és okos. Az én iskolám az, hogy az emberekben minden van, és a mi feladatunk, hogy megfejtsük: mi és miért válik valakiben meghatározóvá. Ha nem mutatjuk meg mindenki igazságát, ha e helyett megmondjuk, hogy miről mit gondoljon a néző, és nem adjuk meg a számára a lehetőséget, hogy ő mondja meg, szerinte hogyan is van, amit lát, akkor miről beszéltünk? Nem beszéltünk semmiről.

Innen hová?

Kocsis Pál: A párommal Kecskemétre szerződtünk. Egyelőre ott telepedünk le. Bizakodó vagyok, nagyon akarnak ott minket. Jövőre Mohácsi Jánossal és Keszég Lászlóval dolgozom. És egyben lesz a család, a gyerekek minden nap találkoznak az apukájukkal.

Bujdos Attila